A foghúzás egy háromezer éves büntetés

A „szemet szemért, fogat fogért”-elv meglepően sokáig érvényben volt a Közel-Keleten: Hammurabi Kr.e. 18. századi törvénykönyvétől egészen a Kr.u. 20., sőt 21. századi Szaúd-Arábiáig, ahol az érvényben lévő saria-törvénykezés még ma is engedélyezi a foghúzást mint büntetést. (Tudtommal e büntetés utolsó hivatalos alkalmazására nagyjából 20 évvel ezelőtt került sor.)

Ám Európában is alkalmazták régen a foghúzást büntetésként. Ammianus Marcellinus, a római császárkor legkiemelkedőbb történetírója említi, hogy a római légiókban az érvágás mellett a foghúzás is megszokott büntetésmód volt, és azt is tudjuk, hogy a tradicionális német jog szintén ismerte, és a 12. századig alkalmazta is ezt a büntetésnemet. A római jog pedig Justinianus császárig (6. század) elismerte a „jus talionis”, vagyis a „szemet szemért, fogat fogért” jogelvét.

Orvosi beavatkozások egyébként a történelem során gyakran fordultak elő büntetésképpen.

A néha orvos által és altatásban végzett amputációt néhány muszlim országban ma is alkalmazzák például tolvajok megbüntetésére, az élveboncolás pedig sokáig, egészen a 19. század közepéig az angol felségárulók hivatalos büntetése volt. Az 1930-as évek USA-jában és Svédországában törvényes büntetésmódként alkalmazták a kasztrálást (a férfiak heréjének eltávolítását) vagy a lobotómiát (az agy egy részének roncsolását). A Svejkből tudjuk, hogy a beöntés is lehetett egykor katonai büntetés, az olasz fasiszták pedig hatalomra jutásuk mámorában hashajtással gyötörték politikai ellenfeleiket.

Visszatérve a foghúzáshoz, ez a büntetésnem hazánkban sem volt ismeretlen.

Balassi Bálint 1577-ben például unokatestvérének azt ajánlotta, hogy azoknak a foglyainak, akik a váltságdíj fejében szabadon engedett Hasszán agáért kezeskedtek, a fizetés elmaradása miatt „az harmadik zápfogakat” vonassa ki. Ám a kegyetlen császári hadvezér, Basta is szívesen alkalmazta ezt a büntetést, ha nem engedelmeskedtek neki.

A legkülönösebb foghúzásos történet azonban a hitviták virágkorához, a 17. századhoz kapcsolódik. A hitviták az ellenreformáció idején protestáns lelkészek és katolikus papok vagy szerzetesek között zajlottak, általában nagy közönség előtt, és akár a mai ökölvívó meccseknek, e vitáknak is megvoltak a maguk sztárjai. Református oldalról efféle erdélyi sztárvitázónak számított a kézdivásárhelyi iskolaigazgató, a románság későbbi reformátora, az Ószövetség román nyelvre fordítója, Matkó István (1625–1693) lelkész. Matkó népszerű vitairatokat is kiadott afféle címekkel, mint „Fövényen épített ház romlása”, „Kegyes lelkeket idvességre tápláló élő kenyér”, vagy „Bányászcsákány, mellyel amaz eszelőssen színlő s mázló Sámbár Máttyás nevű tudatlan sárgyúró megcsákányoztatik”.  Voltak azonban a hitvitáknak katolikus bajnokai is, például az iménti címben említett péterváradi Sámbár Mátyás jezsuita pap (1617–1685), „A prédikátor pápaszemének próbaköve”, vagy az „Egy vén bial orrára való karika” című bestsellerek szerzője.

Mint a kiváló orvostörténész, Magyary-Kossa Gyula írja, Matkó egyszer Felsőbányán kihívta Sámbárt hitvitára, avval a feltétellel, hogy a vesztesnek a győztes a fejét veheti.

A nagybányai piacon órákon át tartó vita állítólag Matkó győzelmével ért véget, ám a derék prédikátor jámborul megkegyelmezett ellenfelének, és büntetésképpen a vesztesnek csak két ép fogát húzta ki harapófogóval, a látványosság kedvéért háromszor végigvonszolva áldozatát a város piacán.

Azért a hazai vitakultúra mégiscsak fejlődött egy kicsit az elmúlt évszázadok során.