Két röpke pillanat között ott a végtelen – A „Csillagainkban a hiba” c. filmről pszichológusszemmel

Szembenézés

Hazel Grace Lancaster nem mindennapi lány, mint ahogy az sem mindennapi dolog, hogy az ember tizenhárom éves korában rákos lesz, és számos alkalommal kénytelen a halál arcába bámulni, miközben a körülötte lévő embereket felőrli a félelem és a bizonytalanság. Ő azonban vasakarattal harcol tovább, s valami csoda folytán sikerül időt nyernie magának. Talán picinyke életéből még hiányzott néhány fontos fejezet, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy az édesanyja még nem képes elengedni őt ebből a világból. Bárhogy történt is, Hazel két kézzel belekapaszkodott a létezésbe, és most itt áll előttünk tizenhat évesen, megroggyant tüdővel, oxigénpalackkal a lába mellett, az öreg filozófusokra jellemző rezignáltsággal szemlélve a világ dolgait. A szülei szerint depressziós, ezért elküldik egy olyan támaszcsoportba, ahol hozzá hasonló fiatalokkal ismerkedhet, hátha ez majd kimozdítja abból a súlytalan állapotból, amibe a betegsége sodorta.

„A depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása. A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszólván minden az.”

Azon a napon, Hazel világa kifordul a sarkaiból, mert találkozik az egyszeri és megismételhetetlen Augustus Watersszel, aki bár fél lábát elveszítette a rákkal való küzdelem során, mégis olyan életigenléssel és pozitív humorral tekint a jövőbe, amire még az egészséges emberek közül is csak kevesen képesek. A két fiatal élete innentől kezdve összefonódik, egymás iránti szeretetük abból a kölcsönös megértésből, átérzésből fakad, amit rajtuk kívül senki más nem képes megadni nekik. Az ő esetük a példa arra, hogy az embernek mindenkor, minden időben szüksége van célokra, akkor is, ha fogytán az idő, akkor is, ha a jövő egy nagy fekete kérdőjel, s még akkor is, ha már nem akarunk sehova menni.

Az élet és a halál a legnagyobb ellentét, amit ismerünk, mindennapos jelenségek, mégis misztikus köd övezi őket, valójában nem tudjuk, hogyan kellene bármelyiket is jól csinálni. Akár nekünk kell elmenni, akár valakit el kell engednünk, nincs hozzá útmutató, hogyan cselekedjünk. A halál a ma embere számára megfoghatatlan, félelmetes, hiszen elvesztette az értelmét. A régi kor embere számára a halál a megváltás üzenetét hordozta, átlépést egy másik, egy tökéletesebb, egy spirituális dimenzióba. Számukra a halálra való felkészülés rendkívüli jelentőséggel bírt, míg ma inkább azt tartjuk jó halálnak, ami hirtelen ragad el, hogy elkerülhessük a szembenézés nehézségét. A társadalmi szokások, hagyományok felbomlásával az utolsó kapaszkodókat is elveszítettük, és sokunknak arról sincs fogalmunk, miként is lehetne hozzátartozóink, szeretteink eltávozását olyan módon végigkísérni, ami érzelmileg megkönnyíti számukra a folyamatot, ezért inkább elzárkózunk a haldoklótól, akinek pedig nagy szüksége lenne szerető, megértő jelenlétünkre.

A halállal való szembenézés bizony nehéz, fájdalmas folyamat, mind a haldokló, mind az őt kísérő családtagok számára. Még beszélni, olvasni, sőt írni sem könnyű erről a témáról, nemhogy megtapasztalni, átélni, és lelkileg támogatni, segíteni valakit ezen az úton. S bár nincs recept, amely lépésről-lépésre bemutatná, miként kellene érezni, viselkedni ebben a helyzetben, vannak olyan tapasztalatok, szakmai tanácsok, összegyűjtött esetleírások, amelyeket érdemes megismerni, mert megkönnyíthetik a haldokló érzelmeinek, viselkedésének, reakcióinak megértését, ami hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk érzelmileg támaszt nyújtani számára.

Állomások

Pocz Alaine pszichológus és a legnevesebb magyar tanatológus, a hazai Hospice mozgalom alapítója több könyvet is írt a halálig vezető útról, a haldoklók érzéseiről, félelmeiről, vágyairól. Ideje a meghalásnak című könyve nemcsak szakembereknek szól, segítséget nyújthat abban, hogy megbékéljünk az elkerülhetetlennel, és, hogy megtanuljuk, miként tudunk másoknak segíteni, hogyan lehet a haldoklót jól végigkísérni az utolsó útján. Véleménye szerint ez utóbbi megélése, átélése olyan értékes tapasztalatokkal gazdagíthat bennünket, melynek birtokában mi magunk is képessé válunk a halál félelem nélküli elfogadására. Ez azonban nem az egyik pillanatról a másikra történik, a megbékélésig mind a beteg, mind a család számára hosszú, hullámzó, fájdalommal és feszültséggel teli folyamat vezet.

Kép

Részlet a Csillagainkban a hiba c. filmből

Elisabeth Kübler-Ross tanatólogus írta le elsőként, hogy mi történik a haldoklóban, illetve pontosan min megy keresztül. Öt fázist különített el, amelyek a valóságban nem határolódnak el ilyen élesen egymástól, van, hogy a beteg megreked egy fázisban, vagy átugrik egyet, esetleg visszatér egy már átélt és elhagyott szakaszba. A beteg állapota olyan mértékben hullámzó lehet, hogy akár egy napon belül is váltogathatják egymást a különböző fázisok.

1. Tagadás: a végzetes diagnózisnak illetve a halál közeledtének kétségbe vonása, elutasítása.

2. Lázadás: a beteg felismeri az elkerülhetetlent, de lázad ellene, nem érti, miért pont vele történik ez a szörnyűség. Ez gyakran a közvetlen környezete, illetve a kezelői iránti agresszióban, haragos, dühös, megkeseredett megnyilvánulásokban ölt alakot.

3. Alkudozás: egyezkedés a halállal, az élettel, esetleg Istennel fájdalommentességért, illetve az élet meghosszabbításáért. „Csak az unokám születéséig/ a gyermekem esküvőéig/ karácsonyig/ a születésnapomig”– hallhatjuk gyakran a súlyosan beteg emberekkel való beszélgetés során.

4. Depresszió: a levertség érzése elhatalmasodik, a múlt hibái, veszteségei illetve a küszöbön kopogtató halál miatti bánkódás jellemzi.

5. Elfogadás: a beteg már nem menekül a valóság elől, megbékél, képes kifejezni érzéseit és elfogadni a halált.

Jól segíteni

A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyógyíthatatlan betegek közeli hozzátartozóinak számára is érzelmileg megterhelő időszak a haldokló utolsó útjának végigkísérése, így ők is keresztül mennek a fenti szakaszokon. Mivel a haldokló, illetve a különböző családtagok gyakran más-más szakaszban tartanak, lényeges, hogy megismerjük, miként zajlik le a folyamat, hiszen így felismerhetjük a viselkedésünk mögött meghúzódó érzelmi viszonyulást, ami lehetőséget teremt arra, hogy a haldoklóval karöltve, őt támogatva jussunk el a megbékélésig.

Ebben segíthet, ha lehetőséget biztosítunk számára, hogy nyíltan beszéljen érzéseiről, életéről, emlékeiről, a jókról és a rosszakról egyaránt, ami hozzásegítheti ahhoz, hogy teljes számadást végezzen, megbocsásson, bocsánatot kérjen, elengedjen, elbúcsúzzon, lezárjon, végül pedig eljusson a megnyugvásig.

Ugyanakkor lényeges az is, hogy mi magunk se játsszunk szerepet, ne öltsünk álarcot magunkra, inkább teremtsünk lehetőséget a betegünk, a családtagjaink és saját magunk számára, hogy nyíltan kifejezhessük érzéseinket, félelmeinket, hiszen így tudjuk támogatni egymást az elfogadásig vezető úton. Ez gyakran nagyon nehéz, így előfordulhat, hogy a családnak érdemes külső segítségért folyamodnia.

Tapintat, empátia, őszinteség

A haldokló számára az őszinte, hiteles hang a legfontosabb, ugyanakkor az empátia nélküli, nyílt, brutális őszinteség, többet árt, mint használ. „A remény halvány sugarát mindig meg kell hagyni” – idézi Magyar Imrét fentebb említett könyvében Polcz Alaine, hiszen a szervezet működését nem tudjuk pontosan kiszámítani, a folyamatot megjósolni, egyesek hosszú hónapokkal, évekkel túlélik a jósolt terminust, mások mindenki számára érthetetlen, csodával határos módon meggyógyulnak, amihez szükséges a gyógyulásba vetett hit ereje, így óriási hiba lenne éppen ettől megfosztani a súlyosan beteg embert. Sőt a remény a halál közeledtét is elviselhetőbbé teszi a beteg és a család számára egyaránt. Ugyanígy érdemes odafigyelni arra is, hogy mit mondunk az alvó, esetleg eszméletlen haldokló ágya mellett, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal több dolgot meghallanak, megértenek, és elraktároznak az emlékezetükbe, mint azt gondolnánk.

A film főszereplője, Hazel, tizenhárom éves kislányként is épp egy ilyen óvatlanul kimondott mondatot hall meg, amely elképzelhetetlenül nagy terhet ró rá, és talán ez az oka annak is, hogy mindenki másért jobban aggódik a környezetében, mint önmagáért. Mielőtt Augustus betoppant az életébe, mindenkitől tudatosan elszigetelte magát, senkit nem engedett közel, nehogy a végén fájdalmat okozzon nekik. Nem tudja elképzelni azt sem, vajon mi lesz a szülei házasságával őnélküle? Az egész életük a betegsége vázára lett felhuzalozva, minden nap állandó készültséget jelent. Mi ad majd célt a szülei létének azt követően, hogy többé már nem kell miatta aggódniuk, ugraniuk, intézkedniük? Hogyan kellene továbblépni, akkor, amikor nincs tovább?

Bár John Green történetét elsősorban ifjúsági regényként, illetve romantikus filmként aposztrofálják, ne tévesszen meg bennünket ez a csalóka kép. Nézzünk a sorok mögé!

A történet előrehaladtával minket is utolér az elképzelhetetlen, a dolgok alakulásának érthetetlen és megmagyarázhatatlan valósága. Nem fogunk választ kapni minden kérdésünkre, de soha nem késő nyomot hagyni egymás életében, és megteremteni a boldogságot, még akkor is, ha erre csak két röpke pillanat közötti végtelen áll a rendelkezésünkre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>