„Fontos, hogy mindenki megkapja a kulturális táplálékot” – Komáromi Kristóf Nagyenyeden

– Mesélj egy kicsit magadról, kérlek, és áruld el, mi motivált abban, hogy pályázz a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára!
– Budapesten születtem, műszaki menedzsernek tanultam, de a néptánc szeretete egy időre letérített erről az útról. Táncoltam többek között a Fitos Dezső Társulatban és a Szentendre Táncegyüttesben, valamint néptánc-oktatással is foglalkozom. Elsőként a Nemzetpolitikai Államtitkárság által életre hívott Kőrösi Csoma Sándor Programmal ismerkedtem meg – négy évvel ezelőtt, még egyetemistaként, Svédországban teljesítettem közösségszervező, hagyományápoló feladatot. Ennek mintájára indult aztán útjára a Kárpát-medencei szórványmagyarságot segítő Petőfi Sándor Program 2015 tavaszán, amelynek célterületei Románia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, valamint Lengyelország.

Kedvesem, Kádár Kata sepsiszentgyörgyi születésű, szintén szívügye a néptánc, az oktatás, a hagyományőrzés. Úgy gondoltuk, ha már Erdély a maga zenéjével, sajátos tánckultúrájával és motívumkincsével olyan sokat ad nekünk, magyarországi magyaroknak, akkor mi is szeretnénk visszaadni valamit a térségnek. Két különböző ösztöndíjjal utaztunk Romániába a 2019/2020-as programszakaszban, párom az Etnikai Kulturális Alapítvány ösztöndíjasaként Magyarlapádon teljesített missziót, én pedig Nagyenyeden működtem együtt a Bethlen Gábor Kollégiummal.

– Milyen programokkal gazdagítottátok a kinti magyar felnőttek és gyermekek mindennapjait?

– A fogadószervezetek által kigondolt rendezvényekben segédkeztünk, de bátran előhozakodhattunk a saját ötleteinkkel is.

A nagyenyedi kollégiumban nemzeti ünnepekhez (március 15., Márton-napi vigasságok) kapcsolódó rendezvényeket szerveztünk. Magyarlapádon a párom a falu kulturális eseményeiért felelt – szüreti bált, nemzeti megemlékezéseket, regruta bált szervezett, havonta egyszer pedig zenészeket hívott Magyarországról (ebben a Hagyományok Háza volt a segítségére), de volt folkkocsma és táncház is.

Furulyanóták a magyarbecei gyermekeknek

– Vagyis neked egy teljes iskolát, párodnak pedig egy kisebb falut kellett aktivitásra bírnia. Ez bizony óriási feladat, emberpróbáló misszió!
– Összesen hat településen tevékenykedtünk, 5-600 gyermekkel foglalkoztunk. Szerintem azért is hálás feladat fiatalokkal dolgozni, mert általuk a szülők is szívesebben mozdulnak ki – jó apropó egy-egy iskolai táncfellépés, hiszen a család is kijön, hogy megnézze a produkciót. Vannak települések, ahol már szomorúbb a helyzet, Magyarbecén például iszonyúan kevés magyar él – az óvodások az általános iskolásokkal együtt mindössze tizenhatan alkotnak egyetlen tanulócsoportot, őket pedig egyetlen óvónő és tanárnő fogja össze.

De bármilyen kislétszámú csoportról legyen is szó, fontos, hogy mindenki megkapja a kulturális táplálékot, a magyar hagyományokat. Ebben tudunk mi, ösztöndíjasok segítséget nyújtani.

– A Nagyenyeden eltöltött kilenc hónap alatt volt olyan esemény, tapasztalat vagy eredmény, amely különösen kedves lett a szívednek?
– Készítettünk október 6-i ünnepi műsort a Bethlen Kollégiummal, amelyre tizenéves kamaszokból verbuváltuk a csapatot, ők játszották az aradi vértanúkat, és itt el is hangzott a kulcsszó: kamaszok. A kezdetekkor meg kellett tehát birkózni a dacolásukkal, meg kellett értetni velük, hogy a népdaléneklés és a szavalás egyáltalán nem ciki. Minden erőmmel azon voltam, hogy átlendítsem a szégyenlősség holtpontján a fiúkat. Amikor már ráéreztek, milyen súlya is van október 6-nak, illetve hogy milyen katartikus az, amikor az egész iskola egy emberként tapsol a produkciójuknak, akkor megtört a jég. Megérezték, milyen ereje van a közös nyelvnek, a közösséghez tartozásnak. A műsor után az öltözőből énekszóra lettem figyelmes – a fiúk énekelték a Székely Himnuszt. Roppant megható volt, büszke voltam rájuk.

A torockói Kis Szent Teréz gyermekotthon növendékei, kiegészülve a magyarlapádi ifjúsági Csegely zenekarral

– Elképzelhető, hogy legközelebb is pályázol, pályáztok?
– Párommal nagyon szerettünk volna részt venni a 2020/2021-es programszakaszban, a koronavírus azonban mindent felülírt. Egyelőre  nem írtak ki pályázatot a következő etapra, ráadásul ebben az évben a hagyományos formában csupán márciusig tudtunk szolgálatot teljesíteni, a járványhelyzet miatt ezt követően az online térben kellett folytatnunk a munkát. 

Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy most ez van. Reméljük, hamarosan újra elhinthetjük a magyar kultúra magjait a Kárpát-medencében.

– Miért buzdítanál arra fiatalokat, hogy pályázzanak a Petőfi- vagy akár Kőrösi-ösztöndíjra?
– Egy ilyen ösztöndíj kitűnő lehetőséget ad arra, hogy érzelmileg bővüljünk, alkalmazkodjunk és empátiát gyakoroljunk. Svédországban akadémikus orvostól a szobafestőig mindenkivel találkoztam – nem kis feladat volt érdekeltté tenni a hagyományőrzésben egy ennyire heterogén csapatot, de meglett a gyümölcse. Mindemellett a kilenc hónap alatt megismerheted a diaszpórában élők problémáit, történeteit, s jólesik ráeszmélni, hogy a magyar önazonosság és a magyar nemzeti összetartozás erősítésében te is egy nagyon fontos fogaskerék vagy.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.