Nemcsak az emberek, az élővilág is folyamatos versenyben van

Semmi meglepő nincs abban, hogy a természet, az élővilág pontosan ugyanígy működik. Az állatok is folytonos versenyben vannak egymással, de még a növények is. Az erdő, a mező vagy a virágoskert látszólagos idillje mögött ádáz viaskodás zajlik, a föld felett és a föld alatt egyaránt. A növények elsősorban a fényért versenyeznek, méghozzá emberi szemmel nézve kíméletlenül, hiszen még a „testvérek” sem kímélik egymást. Ha az erdőben kidől egy fa, és a helyén a napfény eléri az addig árnyékba borított talajt, az ott kicsírázott magvak, amelyeknek egyébként kevés esélye lett volna fává fejlődni a sötétben, elkezdenek versenyt nőni. Az győz, aki árnyékba tudja borítani a többieket.

Csöndes élet‑halál harc

Természetesen nemcsak az azonos fajú magoncok között zajlik a verseny, hanem a különböző fajúak között is, méghozzá kegyetlenül. A kúszónövények más növényeket használnak támasztékul, és egy percig sincs lelkifurdalásuk, ha ez végül a támasztékul szolgáló növény életébe kerül.

Talán a legszélsőségesebb példa erre a fojtófüge, amely teljesen körbefonja a fát, amelyen megtelepszik, míg az végül teljesen kikorhad belőle, addigra azonban a füge már megáll a saját lábán is, és már csak a törzsében rejlő üreg emlékeztet egykori gazdanövényére. A diófa ugyanakkor olyan vegyületet termel a leveleiben, amelyek az avarral a talajba kerülve más növények csírázását gátolják, így szabadulván meg a vetélytársaktól.

Harcias madárdal

Az ádáz versengés az állatvilágban is sokszor megtévesztően békés képet mutat az ember számára. Vajon belegondolunk-e, amikor az énekesmadarak bájos csicsergését hallgatjuk, hogy ez a madárdal valójában harci induló, tele fenyegetéssel és ellenséges indulatokkal? Más madarak nem dalnokversenyben mérik össze erejüket, hanem táncban, divatbemutatóban vagy akár építőművészetben. A cél azonban mindig ugyanaz: előnyhöz jutni a szaporodásban, akár a kedvezőbb fészkelőhely, akár a legvonzóbb tojó (vagy akár minél több tojó) megszerzése által. A hímek egymással versengenek, de a végső döntés mindig a tojóé: ő az, aki eldönti, melyik pávakakas tudja felmutatni a legtöbb pávaszemet a legyezőjén, vagy melyik lugasépítő madárnak sikerült a legszebb, legkékebb díszletet készítenie násztáncához.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Sportszerű viadal

Az, hogy az állatok valamiféle elvont sportteljesítményben, például futásban mérjék össze az erejüket, meglehetősen ritka; még ha látunk is olykor állatokat játékosan kergetőzni, mintha versenyt futnának, de ennek tényleges tétje általában nincs. A valódi versengés többnyire vagy magamutogatást, vagy tényleges párviadalt jelent. Minél hatékonyabb fegyverzettel rendelkezik egy állat, általában annál jelképesebb, ritualizáltabb ez a viadal, hiszen többnyire nem cél, hogy a küzdő felek komoly kárt tegyenek egymásban, vagy akár el is pusztítsa az erősebb a gyengébbet. Jó példát jelentenek erre a mérgeskígyók, amelyek veszélyes fegyverüket, a méregfogukat fajtársaik ellen sohasem használják: viaskodáskor a hímek egymásra fonódott testtel, felágaskodva „szkanderoznak”, igyekeznek lenyomni egymást a földre.

Versengés és együttműködés

A verseny és az együttműködés nem zárja ki egymást, még egy adott állati közösségen belül sem. A farkasfalkában szigorú rangsor uralkodik, amelyet a tagok egymással versengve állítanak fel. Leszármazottaiknál, a kutyáknál is megfigyelhető, hogy az erősebb nem engedi, hogy gyengébb, alacsonyabb rangú társa megelőzze. Ugyanakkor a közös cél olykor megköveteli, hogy félretegyék a konfliktusokat. A híres angol állatviselkedés-kutató, Jane Goodall megfigyelte, hogy az afrikai vadkutyák vadászat előtt szertartást mutatnak be, amellyel ideiglenesen felfüggesztik a rangsort. A zsákmányszerzés sikerét veszélyeztetné ugyanis, ha például egy alacsonyabb rangú, de gyors lábú falkatag azért fogja vissza magát, mert nem mer a magasabb rangú társának elébe vágni.

Fajok versengése

A nőstényekért, a szaporodás jogáért, de még a fészkelőhelyekért való versengés is fajon belül, egy faj egyedei között zajlik. De létezik versengés a különböző fajok között is. Ha egy bizonyos táplálékforrást vagy életteret egy adott környezetben két különböző faj igyekszik kihasználni, akkor ezek egymás vetélytársaivá válnak, és amelyik rátermettebbnek bizonyul, jobban alkalmazkodik az adott erőforrás kihasználásához, az kiszorítja a másikat, még akkor is, ha aktívan játszik szerepet a másik faj kipusztításában. Erre mondják, hogy egy ökológiai fülkét, vagyis niche-t egy adott társulásban csak egy faj foglalhat el. Ezért veszélyes idegen fajokat betelepíteni egy adott területre: ha versenybe szállnak a helyi élővilág képviselőivel, könnyen okozhatják egész fajok kipusztulását.

A méhek párzását szó szoros értelmében vett verseny előzi meg: az anya, más néven királynő kirepül a kaptárból, a hímek, azaz a herék pedig egymással versengve követik, és amelyik a többieket megelőzve utoléri, az termékenyítheti meg.

Bár az elvont célokért, például serlegekért való versengés csak az ember sajátossága, mégis megfigyelhető, hogy a versenyzés céljára tenyésztett állatokat, például telivér lovakat vagy versenyagarakat valódi küzdési szellem fűti.

Nemcsak a madárdal, hanem a tücsökzene vagy a békakórus is igazi hangverseny: minél hangosabban ciripel vagy kuruttyol egy hím, annál jobbak az esélyei a nőstényeknél.

Van a rágcsálóknak egy családja, amelyet versenyegereknek szoktak nevezni. Ez valójában fordítási hiba, ugyanis német nevük Rennmaus – „rennen” pedig egyaránt jelent futást és versenyzést, tehát futóegerekről van szó.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>