Jól és jóra tanítanak a magyar iskolák?

Jó, hogy ma már a magukra valamit adó pedagógusok elsősorban jutalmazásra alapuló értékelést alkalmaznak. Igyekeznek kerülni a szándékos megszégyenítést és megalázást. Nagy erőfeszítést tesznek a minőségi oktatás érdekében, számtalan eszközt alkalmaznak, beleértve a legújabb technológia vívmányait. Egyre érzékenyebbek a gyerekek sajátos adottságaira, hamarabb felismerik a hiperaktivitás, figyelemzavar, autizmus tüneteit, és szakemberhez irányítják a gyerkőcöket.

Nem értem ugyanakkor az oktatásszervezés magasabb szintjein hozott döntéseket. Destruktívnak látom azt a folyamatot, amelynek során a minőségbiztosítás örve alatt a pedagógusok szakmai kompetenciájának megkérdőjelezése zajlik. A tanárok így állandó nyomás alatt egyre többet követelnek diákjaiktól, hiszen ez alapján ítélik meg az ő teljesítményüket.

Az öncélúvá vált teljesítményhajsza pedagógust és diákot egyaránt motiválatlanná, kiégetté tesz. A társadalmi rétegek közötti szakadék egyre mélyül: aki bírja, az kíméletlenül, másokat eltiporva törtet, a lemaradók tehetetlenül dühöngenek, vagy feladják a küzdelmet. Hová vezet mindez?

Amikor a gyerek először lépi át az iskola küszöbét, naivan tudásra vágyik: olvasni, számolni, írni megtanulni. Majd az első hónap után megérti, hogy akivel az oviban közösen LEGO-világot épített, ma már rivális. Semmi gond nincs Pistike irányító szerepével, boldogan építik össze a többiek a kockát, amíg ki nem derül, hogy ő „jobb”, mert több piros pontot kap matekból. Lacika egy hónap elteltével tökéletesen motiválatlanná válik az ismeretszerzésre, hiszen az iskolában csak azt tanulhatja meg, hogy másokhoz képest buta. 14 éves korukra mindketten kiábrándulnak: Pistinek betegre kell tanulnia magát az elismerésért, emberszámba sem veszik, nem több, mint önmagából jó eredményeket kidobó robot. Laci pedig viselkedéses problémái mögé rejti kisebbrendűségi érzését. Kinek jó ez? Még a tanárnak sem, mert egyik sem teszi meg, amire képes. Pedig kétezer éve tudjuk, hogy egy test részei vagyunk.

Ha oktatáspolitikával foglalkoznék, tudnám, mekkora hatással lehetek a világ alakulására, és vállalnám ezért a felelősséget. Jóval nagyobb hangsúlyt fektetnék az együttműködésre, csapatmunkára, közösségtudatra nevelésre – a parttalanná vált individualizmust támogató versenyeztetés helyett. A közösségnek mindenki egyformán értékes része, aki képességeihez mérten kiveszi a részét a munkából.

Ha befolyásolhatnám a döntéshozást, iskolai keretek között foglalkoznék a szexuális és családi életre neveléssel, a hétköznapi konfliktusok megoldási lehetőségeivel.

Megfelelő módszerrel, képzett szakemberekkel segíteném újra megértetni: a család érték, mert az egyén jólétét és egészségét biztosítja. Hogyan óvjuk meg egységét, támogassuk megfelelő működését, őrizzük az alapjait megteremtő párkapcsolatot?

Mennyivel fontosabb útravaló lenne ez, mint a rengeteg lexikai tudás, amivel ma feltarisznyázzuk egyébként életképtelen gyerekeinket!