Remegő lábakkal a forgalomban, avagy harmincéves „öreg” nő jogosítványt szerez

Élnek a Földön olyan szerencsések, akik tizenhét-tizennyolc éves korukban megszerzik a jogsit. Egyesek rögtön autót is kapnak a fenekük alá, mások jogosítványa évekig porosodik a fiókban, míg lassacskán a vezetési gyakorlat is a feledés homályába merül. Vannak azonban olyan hozzám hasonló egyedek, akik legelőször a harmadik x betöltése után nyomják tövig a kuplungot. Nincsen könnyű dolguk.

Évekig halogattam a jogosítványszerzést, hol anyagi okokból, hol időhiányra hivatkozva, mintha éreztem volna, hogy nem lesz sétamenet. Közben egyre jobban nyomta a vállam a felelősség súlya, amibe tizenévesen bele se gondol az ember: tényleg akarom én mások és a magam életét kockára tenni? Nem lesz jó nekem élethossziglan vonatok biztos acélszerkezetében ücsörögni, kell nekem saját fémdoboz kerekekkel?

Végül úgy éreztem, bár sok nő megfutamodik, és bérletet vált az anyósülésre, én nem erre vágyom. Ebben az elhatározásomban némileg erősített, hogy egy jogsi nélküli anya gyermekeként sokszor álmodoztam róla, milyen más lenne minden, ha anyám tudna vezetni. Én egy olyan anya akarok lenni, aki kocsival hozza haza a buliból kamasz gyerekét. Persze, lehet, hogy ő jobban örült volna, ha végül nem iratkozom be a KRESZ-tanfolyamra – de nem így történt.

KRESZdetek

Nosztalgikus érzések fogtak el újra az iskolapadban, és remekül el tudtam magamat szórakoztatni, mert a tananyagban használt összes fénykép gyermekkorom helyszínén, Debrecenben készült. Sokszor az elsőbbségadás szabályai helyett azon agyaltam, hol járunk éppen a cívisvárosban. A számítógépes KRESZ-vizsga napján kicsit megilletődötten utaztam át Budapestet.

Az omladozó épület egyik ajtaján kilépő pocakos úr a vizsga pontos időpontjában közölte, a rendszer meghibásodása miatt három hét múlva kell jönnünk újra.

Kicsit aggódtam, hogy amit aznap még tudok, az idő múlásával elvész a kereszteződések tengerében, de végül is sikerült levizsgáznom. Mégis úgy tűnt, az elsősegély-tanfolyam elvégzése után ki kellett pihennem a fáradalmakat, mert egy kerek évig nem kezdtem el a gyakorlati vezetést. 

Rögtön a forgalomban

Amikor végre az óbudai lakótelepen megláttam hózentrógeres oktatómat, büszkén pattantam be az autóba, és azonnal a lényegre tértem: autót eddigi életemben soha, egy centimétert sem vezettem, ne 0-ról, hanem mínusz 100-ról induljunk ismeretügyileg. Rendben – mondta, majd felsorolta melyik pedál mire való, és már indultunk is a pénteki csúcsforgalomba. Sose fogom elfelejteni, mennyire remegtem az előttem és mögöttem haladó Lexusok és BMW-k láttán, azt sem tudtam, melyik tükörbe kellene épp néznem, és nem értettem, hogy száguldhatunk 70-nel. Igaz, hogy pedálok az oktatónál is voltak, de a kormány mégis csak énelőttem ágaskodott. Az eredeti terv szerint csak a Hajógyári-szigetig kellett volna elevickélnünk, ami gyakori kezdő vezetői helyszín, amióta a rutinvizsga eltörlésével az autósiskolák bezárták rutinpályáikat. Csakhogy a Sziget Fesztivál miatt már nem tudtunk bejutni a szolíd autóforgalmú szigetre, így közel két hónapon át folytathattam a csúcsforgalomban autóvezetési tanulmányaimat.

Később ez a fenomenális oktató azt is az orromra kötötte, hogy én már harmincévesen kissé benne vagyok a korban, ezért megy ilyen nehezen a motorikus koordináció, azaz a pedálok és a kezeim összehangolása.

Az órák során, mint minden kezdő vezető, követtem el hibákat, de ez az ember (tanárnak inkább nem nevezném) nem segített tisztességesen, nem érzett együtt velem, pedagógiai véna híján csak kiabált és fenyegetett, hogy „még egyszer ilyet meg ne lássak, mert akkor felfektetem ide a combomra, és nagyon elfenekelem” – mondta egy 30 éves, „öreg” nőnek! Minden órán más útvonalon mentünk, a legkevesebb sikerélményem sem volt, végül a kötelező óraszám lejártával, amikor már másodjára törölgettem a könnyeimet a dugóban araszolva, közöltem vele, hogy nem bírom tovább, keresek egy másik oktatót. Ő nem értette az indokaimat, szerinte ő teljesen normálisan bánt velem, jól folyt a munka. Mondtam, hogy lehet, én vagyok akkor gyenge, de bízom abban, hogy találok majd egy olyan kedves, türelmes oktatót, akire szükségem van. Erre jött a gyenge ember legravaszabb fegyvere: „Kislányom – mondta –, az ilyen kedves, dicsérgetős tanárok tanítványai kerülnek halálos balesetük képeivel az újságok címlapjára.” Ezt hallva egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül nagy lendülettel kiszálltam a kocsiból, és elviharzottam. Lábaim remegő, idegen test darabjaiként billegtek alattam, amíg elértem a buszmegállóig.  

Károly, a megnyug(ok)tató

Talán érthető, miért vártam újabb hónapokat, mire egy jó ismerősöm által ajánlott oktatónak, Károlynak bemerészkedtem az autójába. Nála is egy kisebb monológgal kezdtem, elmondtam, hogy kezdjünk mindent az elején, mert traumatizálódtam, mindig lefulladok, egyedül a körforgalmakhoz értek, mert abból Óbudán annyi van, mint az egész országban összesen. (Erre tessék, az új tanulói körzetemben egyetlen körforgalom sem volt!)

Sose fogom elfelejteni, ahogy először kigurultunk az Erkel Színház parkolójából, és tudtam, le fogok fulladni, de Károly nem hagyta: amikor hallotta, hogy kevés lesz a gáz, belenyomott egy kicsit, úgy, hogy csak egy idő után vettem észre.

Az első órákat így csináltuk végig, amíg el nem kezdtem bízni magamban.

A vizsgára két nappal az esküvőm előtt került sor. Aznap reggel volt az egyetlen kis híján drámai jelenetünk Károllyal, amikor észrevette, hogy a másfél évvel ezelőtti orvosi papírjaimban az szerepel, csak szemüveggel vezethetek, és hiába mondta azóta egy másik szemészorvos, hogy semmi szükség arra a szemüvegre, a papírok makacs dolgok, főleg egy vizsgán. Egy-két percre magunkba zuhantunk Károllyal, hiszen nem is volt kiváltott szemüvegem. Végül neki, mint mindig, támadt egy mentő ötlete. Van nálad napszemüveg? – kérdezte. Hála Istennek, ott lapult egy a táskámban. Vedd fel, mondta, majd azt mondom, muszáj hordanod, mert szemműtéted volt, és érzékeny vagy a fényre.

Így végül az április elejei borongós időben napszemüvegben szereztem meg a jogosítványt. Ettől persze még királyabbnak éreztem magam.

Károlyhoz még egy darabig jártam vezetni, mert úgy gondoltam, nem tudok még eleget a felelősségteljes közlekedéshez. Az egyik búcsúzó mondata még sokáig velem maradt: „Nyugi, senki sem akarja összetörni az autóját, ha csak kicsit hibázol, mások kompenzálják, mint ahogy te is fogod mások hibáit kompenzálni. Így működik a közlekedés.”

Több száz órát vezettem 120-as pulzussal, még most is felismerhető vagyok peckes ülésemről, ahogy feszesen bámulom közlekedő pajtásaimat, de sose gondoltam volna, hogy minden egyes alkalommal átjár majd a büszkeség, hogy én erre képes vagyok. Felnőttként, hatalmas félelmeimet legyőzve elsajátítottam egy képességet, amit imádok. Mert tényleg azt a szabadságot adja, amit csak az autóvezetés tud. És közben megtanultam azt is, hogy ha nem állok ki magamért, és feladom, most mennyivel kevesebb lennék.