A valódi tanáregyéniségek visszahívnak minket a szép és igaz emberi valóságba
Éppen készülődtem hazafelé a Képmás-estről, amikor egy csodálatos mosolyú asszony szólított meg. Tekintetének és arcának ragyogásában volt valami megrendítően ismerős. Mélyről, nagyon mélyről tudtam, anélkül, hogy a fejemben végig tudott volna futni a gondolat, hogy Ő és én, mi már sok és fontos időt töltöttünk együtt. Csak annyit kérdezett, tegezve, kicsit kacsintva: „Megismersz?” „Igen” – vágtam rá. Aztán anélkül, hogy tudtam volna, mit mondok, felkiáltottam: „Szilvi néni!...”
Kép: pxhere.com
A ragyogó mosoly az arcán most már olyan otthonos lett, mint a megélt élet. Az általános felső tagozatában ő volt a matematikatanárom. De még milyen matematikatanár volt!... A köpenye világoskék, mint senki másnak, lábán mindig hófehér klumpát viselt, haja éppolyan hosszan és hullámosan díszítette mindig derűs arcát, mint most. Gyönyörűnek láttam. Gyönyörű volt. Ma is az. Szelíd, de mindig tartást adó tanáregyéniség. Aki mindig biztatott, de számon is kért. Kivételes arányérzékkel bánt mindannyiunkkal.
Elhitette, hogy a matematikát mindenki értheti és szeretheti, miközben azért munkára is késztetett. A kedvenc tanárom volt.
Egy olyan iskolában, ahol a háború előtt az orsolyita apácák még a nagymamámat tanították, és amelyben 1948 után korlátlan hatalma lehetett a szocialista elveknek és vezetőknek. Szilvi néni olyan volt ebben a számomra kulturálisan meglehetősen idegen közegben, mint a tiszta forrás – ezt mutatta kék köpenye is. Éreztem és tudtam, hogy valami más is összeköt minket a 45 perces órákon túl, amolyan titkos értékszövetség, amiről nem kell – és persze, nem is lehetett – beszélni. Ez is algebra volt, de már nem csak a számoké.
Amikor több mint harminc évvel később (bocsánat, hogy leírtam) a Képmás-esten találkoztunk, belém vágott, mennyivel többet köszönhetünk a jó tanárainknak, mint néhány példás osztályzatot. Hányféleképpen tudnak ők minket megtartani, irányítani, ösztönözni! És bár a „pedagógusnap” elnevezésben semmi különösebben jóízű nincs, június elején, a tanév végén mégis ezt a különleges hatóerőt, a tanárokét ünnepeljük. Felnőtt életünkben már leginkább gyerekeink tanáraival vagyunk elfoglalva, de időnként a Gondviselés megajándékoz minket fontos találkozásokkal és a hozzájuk kapcsolódó emlékezéssel.
Egy korban, amikor izgalmasabb a mesterséges intelligencia, mint a témazáró, és főként, mint a tanári diploma, a valódi tanáregyéniségek visszahívnak minket az emberi valóságba. Abba, amelyet szépségéről és igaz mivoltáról mindig felismerünk.
Mint én, ott, a Képmás-esten Szilvi nénit, a matematikatanáromat.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
