Amikor a munka nem teher – „Az aszfalt királyai” című filmről pszichológusszemmel

„A zenésznek zenélnie kell, a festőnek festenie, a költőnek írnia kell, ha teljes mértékben meg akar békülni magával. Ami az egyén lehet, annak kell is lennie. Hűnek kell lenni született természetéhez.” (Abraham Maslow)

A történet

Az aszfalt királyai című filmben, ebben a lebilincselő igaz történetben megismerkedhetünk Carroll Shelby-vel (Matt Damon), aki nemcsak fantasztikus versenyzői múlttal rendelkezik, de igazi látnok a versenyautók tervezésében. Barátja Ken Miles (Christian Bale) pedig olyan szinten érzi és érti ezeknek a masináknak minden egyes rezdülését és szeszélyét, hogy ez minden idők egyik legkiválóbb pilótájává és fejlesztő szakemberévé teszi őt. A Ford felkérésére belevágnak abba a lehetetlennek tűnő vállalkozásba, hogy megleckéztessék a Ferrarit, és megépítsék a leggyorsabb, legellenállóbb versenyautót, amivel megnyerhetik a 24 órás Le Mans‑autóversenyt.
A Fordnak temérdek pénze van a fejlesztésekre, öltönyös fickók hada foglalkozik marketinggel és arculattal, illetve egy emeletnyi ügyvéd azzal, hogy keresztbe tegyen másoknak. Örök igazság azonban, hogy a pénz valódi szakértelem hiányában csak egy rakás papírfecni. Semmit sem tudnak a versenyekről, a kihívásokról és arról a nyomásról, amelyet egy ilyen megmérettetés az autóra, a pilótára, illetve a csapatra helyez.
Shelby és Miles a hiányzó láncszem, az ő zsenialitásuk az a pluszfaktor, ami egyáltalán a siker közelébe viheti ezt a vállalkozást, mégis kénytelenek szinte végig ellenszélben dolgozni, széthúzó, önhitt, a sikerért és a feltűnésért mindenre képes emberek irányítása alatt, akik a cél érdekében lelkiismeret‑furdalás nélkül gázolnak át bármin és bárkin. 

Lelkesedés és motiváció

„Nagyon szerencsés ember, aki tudja, mihez akar kezdeni, mert neki a munka sohasem lesz teher” – állítja Shelby. Az ő szájából ezek nem puszta szavak, hiszen az élete jól példázza azt a jelenséget, hogyha az ember valamit igazi szenvedéllyel és lelkesedéssel csinál, akkor teljes mértékben kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket, és szép lassan a szakértőjévé válik. Ebben az igazi flow élményben az önmagáért végzett cselekvés a jutalom, Shelbyt és a csapatát pedig minden sikeres teszt, minden jól meghúzott csavar és beállított fékrendszer, minden körrekord boldoggá tesz. Mindent egy lapra tesznek fel, kockáztatnak és vásárra viszik a bőrüket, de nem azért, hogy másoknak bizonyítsanak, hanem mert önmagukat akarják legyőzni. Céljuk nem pusztán a pénz és a dicsőség; azért tudnak minden képességüket latba vetve dolgozni, mert a lelkesedésük belülről fakad. Ez a belső motiváció a feltétele annak, hogy a célig való eljutás közben élvezzék magát az utat és a küzdelmet is.

Steve Jobs mondta: „Minden jó termék, amellyel eddig találkoztam, azért született meg, mert emberek egy csoportja mélyen elmerült valami csodálatos megalkotásában, amire barátaikkal együtt igazán vágytak. Ők maguk akarták használni a terméket.”

A lelkesedés önmagában nem elegendő, szükség van kitartásra, küzdelemre, és arra, hogy sikertelenség esetén fel tudjunk állni és tovább tudjunk menni anélkül, hogy kishitűen azt gondolnánk, hogy a kudarc egyben a végső bukást is jelenti. Sebastian Thrun, aki számos merész és innovatív fejlesztésben vett részt (például a Google szemüveg vagy a Google vezető nélküli autója), az Alkossunk maradandót! című könyvben egy vele készült interjúban kifejti, hogy a sikeres termékfejlesztés hasonló ahhoz, mint amikor egy hegycsúcsot szeretnénk meghódítani. Először is fontos, hogy azért válasszuk annak a bizonyos csúcsnak a megmászását, mert valóban arra szeretnénk feljutni, ne csak azért, mert kényelmesnek vagy könnyűnek tűnik, esetleg biztos sikerrel kecsegtet. Másodszor olyan csapattal induljunk útnak, akikkel támogatni tudjuk egymást, hogy hibázás esetén újra talpra álljunk, és közösen feljussunk a hegytetőre. Harmadszor pedig

őrizzük meg a céltudatosságunkat, ne vegyük le a csúcsról a tekintetünket, még akkor sem, amikor úgy érezzük, nem jó ösvényen járunk.

Kép

Ez a három tényező segít abban is, hogy képesek legyünk élvezni a mászást, és az út során megélt apró örömöket is. Sebastian Thrun szerint az innovatív ötletek megvalósításakor nem elegendő a tökéletes tervet megalkotni, hiszen a lényeg pont abban rejlik, hogy nincs térképünk és pontos leírásunk, hanem mi magunk tapossuk ki az utat. Sokkal célravezetőbb, ha a tökéletes és hajszálpontos terv hajszolása helyett elkezdünk próbálkozni, mert így felszínre kerülhetnek azok a tévedések, nehézségek és problémák, amiket ki tudunk javítani. Főhőseink, Shelby és Miles is ezt az utat választják, a tervezőasztal felett való görnyedés, a tökéletes prototípus tervezgetése helyett folyamatosan tesztelnek, hibákat keresnek, és ezeket nem kudarcként értelmezik, hanem elfogadják, hogy a tökéletes versenyautó megépítésének ez a módja. Amikor a legtöbben már legyintenénk, és úgy gondolnánk, hogy itt nincs több teendő, hiszen ezzel az autóval még a Le Mans-t is meg lehetett nyerni, ők akkor is képesek újítani. Fontos tanulság ez azoknak, akik már hosszú idő óta csiszolgatják a tökéletes tervet magukban, ahelyett, hogy belevágnának az álmaik megvalósításába, vállalva a hibázás kockázatát és az ebből való tanulás lehetőségét. A „fejlődési szemléletmód” annak a beismerését jelenti, hogy nem tudunk mindent, és nincsenek kész válaszaink a jövőben felmerülő kérdésekre, ezért nyugodtan megfogalmazhatjuk a kételyeinket, feltehetjük a kérdéseinket, hogy új válaszokat találhassunk. A kudarctól való félelem megszelídíthető, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a pofára esések nem a mi hiányosságainkból fakadnak, hanem az innovációs folyamat természetes velejárói.

Támogató környezet

Senki sem kerülheti el a rá szabott akadályokat és éles kanyarokat, ugyanakkor aktívan alakíthatja, hogy ezek az épülését vagy a bukását szolgálják-e. Nem árt azonban, ha ehhez van egy támogató csapatunk, még akkor is, ha nem vagyunk autóversenyzők. Shelby sokszor két tűz közé kerül, és folyton mérlegelnie kell, hogy forrófejű barátja mellett álljon-e ki, vagy a feletteseinek próbáljon bólogatni, nehogy elvegyék tőle a projektet. Miles pedig önmagával harcol, mert meg kell találnia az egészséges egyensúlyt a makacs szembeszegülés, illetve a felülemelkedés és a csapatmunka között. Miles karaktere jól példázza, hogy a rátermettség önmagában nem elég, hiszen a tehetség nemcsak olyan jellemzőkkel jár együtt, mint a szokatlan mentális teljesítmény, az érdeklődés, a kitartás vagy a kíváncsiság, hanem megjelenik a megszállottság, a függetlenség és a szüntelen tökéletességre való törekvés is, ami a külvilág számára gyakran idegesítő. Nem könnyű ezeket a tulajdonságokat kezelni, de Miles szerencsés helyzetben van, hiszen egy irigylésre méltó házastársi kapcsolat, egy remek fiúgyermek, egy jó barát és egy támogató szakmai csapat is körülveszi. Shelby pedig

a kezdeti nehézségek ellenére egészen kiváló főnökké válik, akiben megvan az a plusz, ami Simon Sinek vezetési tanácsadó szerint az igazán nagy vezetők sajátja. Elmélete szerint nem azokat a személyeket követjük szívesen, akik tényekkel, adatokkal és ábrákkal elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan és mit kell tennünk, hanem azokat, akik lelkesítenek, akikben megvan a hit, hogy képesek megváltoztatni a világot.

Azzal, hogy megosztják az emberekkel, hogy milyen céljaik vannak, és miért csinálják, amit csinálják,maguk köré gyűjtik azokat, akik ugyanezekben a dolgokban hisznek, és akik ezek után nyitottá válnak a hogyan és mit kérdésekre adott válaszokra is.

Kép

Egy csipet önismeret

Nemcsak az autóversenyzésre igaz, hogy egy bizonyos fordulatszám felett megszűnik körülöttünk a tér és az idő, és ha elég ügyesek vagyunk, akkor a látószögünk nem szűkül be egyetlen pontra, hanem kitágul, és hirtelen mindent sokkal világosabban látunk.

Azok a helyzetek, amik kizökkentenek a komfortzónánkból, nemcsak a környezetünket láttatják meg velünk, hanem abban is segítenek, hogy feltegyük magunknak a kérdést: „Ki vagyok én?” Az önmagunkra vonatkozó elképzeléseink és a kiélezett helyzetekre adott reakcióink gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással.

A komfortzónán kívül kénytelenek vagyunk szembenézni a valósággal, megérthetjük a viselkedésünk bizonyos aspektusait, ezáltal egy picit többet megtudhatunk magunkról. Nagyon kell igyekeznünk akkor is, ha csak önmagunk számára akarunk történelmet írni, illetve fontos tudunk, hogy mikor váltsunk sebességet. De vigyázzunk, hogy mindeközben ne szálljon el a fék, mert nem lehet mindig a komfortzónán kívül tartózkodni: Ken Miles szerint „ha a maximumig erőltetsz egy szerkezetet, akkor érezned kell, hogy hol van a végső határ, különben szétesik.” A végső határ, amikor jobb visszatérni a nyugalmas, ismerős és biztonságos komfortzónába, ahol feltöltődhetünk, pihenhetünk és kiélvezhetjük az elért sikereket, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a következő kihívásba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>