Nagyszüleim hét stratégiája, amelyekkel átvészelték a nehéz időszakokat
A mostani élethelyzet komoly kihívást jelent számomra, ugyanis kénytelen vagyok megbirkózni azzal a bizonytalansággal, ami jelenleg az egész világot uralja. A járványhelyzet miatt kiszámíthatatlanságot és kételyt érzek a levegőben, ennek kapcsán pedig számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. A válaszok keresésekor megpróbáltam felidézni azt, hogyan vészelték át felmenőim a nehéz időszakokat, mit tettek a háborúk, forradalmak és a nagy szegénység idején azért, hogy túléljenek.
Nagyszüleimnek és dédszüleimnek nem volt könnyű életük: rengeteg megpróbáltatáson és nehézségen mentek keresztül, nem egyszer kellett nélkülözniük és áldozatot hozniuk azért, hogy életben tartsák családjukat. A háború idején dédtatám a fronton harcolt, miután ez véget ért, hat évet töltött fogságban, ahol nap mint nap küzdenie kellett a saját életéért. Eközben dédanyám otthon tartotta a frontot: kora hajnalban kelt, késő estig dolgozott, egyedül nevelte gyermekeit és kereste meg a mindennapi betevőre valót. A folyamatos kimerültség ellenére türelemmel és alázattal viselte sorsát, várta haza férjét. Nem tudta, mikor látja őt viszont, egyáltalán viszontlátja-e valaha.
Félelmetes, rémisztő és kétségbeejtő idők jártak akkor, sokaknak mégis sikerült túlélni ezeket. De vajon mit tudtak ők és a hozzájuk hasonló emberek, amit mi még nem? Hogyan tudták átvészelni a nehéz élethelyzeteket, elviselni a rendkívüli megpróbáltatásokat?
Nagyszüleim és dédszüleim élettörténeteiből én ezeket a válaszokat és tanácsokat kaptam, amelyek erős kapaszkodót nyújthatnak a járványhelyzet idejére (és nem csak akkor).
A nehézségek megoldásában a jelenre koncentráltak. Az adott nap kihívásaival és problémáival foglalkoztak, nem nagyon töprengtek vagy rágódtak azon, hogy mi lesz egy nap, egy hét vagy egy hónap múlva. Az aznapi teendők sora amúgy is kevés lehetőséget adott arra, hogy elmerengjenek a jövő bizonytalanságán, így mindig az előttük álló akadályokat próbálták meg először leküzdeni – ha ez megvolt, akkor jöhetett a következő lépés. „Elég minden napnak a maga baja”, mondogatták.
Elfoglalták magukat munkával. Ha dolgozunk vagy elfoglaljuk magunkat valamilyen tevékenységgel, akkor az segít elterelni a gondolatainkat, kikapcsol és jobb kedvre derít bennünket – nagyon jól tudták ezt felmenőim is, akik igyekeztek minden napot produktívan tölteni. Fizetett munkájuk mellett sok minden mással is foglalkoztak (például állattartással, mezőgazdasággal), a megélhetésért pedig egyéb kötelezettségeket is elvállaltak. Kora reggeltől késő estig dolgoztak, így nem volt idejük panaszkodni vagy azzal törődni, hogy mások mit és hogyan csinálnak.
A folyamatos munkától hasznosnak érezték magukat, ez pedig örömmel töltötte el őket.
Kialakították a napi rutinjukat. Rendszeresség jellemezte az életüket: szinte mindig ugyanabban az időpontban keltek és feküdtek, a fő étkezéseket is a megszokott órákban fogyasztották. A reggelinek, ebédnek és vacsorának kiemelten fontos szerepe volt, ezek nemcsak a falatozásról, hanem a közös együttlétekről is szóltak. A nap nagy részét a munka tette ki, és ha akadt egy kis idő a pihenésre, nem unatkoztak, mindig találtak maguknak valamilyen elfoglaltságot, a tennivalókat pedig ügyesen rangsorolták.
A megélhetésükről előre gondoskodtak. A tavasszal és nyáron megtermelt javakat igyekeztek elraktározni télre is. Akkoriban még nem voltak szupermarketek vagy plázák, ahova csak úgy besétálhattak volna, hogy leemeljék a polcokról a nekik tetsző árucikkeket. Ráadásul az elektronikai eszközök is csak később kezdtek forgalomba kerülni, így például az ételeket, húsokat sajátos módon tárolták. A zöldségek, gyümölcsök többségét igyekezték maguk megtermelni, önellátásra törekedtek.
Mindent beosztottak és előrelátóan tartalékoltak, hogy a nehéz időkben is legyen mit az asztalra tenniük.
Szerényen éltek. Egyszerű életvitelüket otthonuk kialakítása és berendezései is tükrözték. Ma nehezen tudnánk elképzelni, hogy a háló, a konyha és a fürdőszoba egy helyiségben legyen – akkoriban viszont ez egyáltalán nem volt szokatlan. A lakásban csak a legszükségesebb tárgyak voltak, kevéssel is meg tudtak elégedni, mi több, örültek neki, ha rendelkeztek az alapvető háztartási kellékekkel.
Leleményesek voltak. Nagyszüleim és dédszüleim szerteágazó találékonyságáról sokat lehetne mesélni.
A régi tárgyakat szinte sosem dobták ki, hanem megjavították.
Így évekig tudtak használni egy-egy cipőt vagy kabátot, és az sem volt ritka, hogy ezeket a gyermekek is megörökölték és viselték. Amit tudtak, elkészítettek házilag, például a tisztító- és mosószereket saját maguk állították elő, de sok más téren is feltalálták magukat.
A nehéz helyzeteket sokszor humorral kezelték. Nagymamám mesélte, hogy a háborút követően húsadó volt érvényben: disznót csak engedéllyel vághattak le, amiből bizonyos részt be kellett szolgáltatniuk az államnak. Történt egyszer, hogy levágtak egy malacot, és annak érdekében, hogy elkerüljék a húsadót, bejelentették, hogy az állat megdöglött. Már a kolbászt fogyasztották, amikor bekopogtatott hozzájuk az ellenőr. Szerencsére ismerték az illetőt, így hát leültették őt is az asztalhoz, és megkínálták a frissensültekkel. Az ellenőr evett-ivott, távozáskor pedig megjegyezte: „Azért finom a döglött disznó is.” Erre dédtatám nevetve azt felelte: „Hát élve elég nehéz lett volna megenni.” Egy bizonyos mennyiségű szappant azért be kellett szolgáltatniuk, bizonyítva, hogy a döglött állatból szappant készítettek.
A nagyszüleim és dédszüleim a kemény megpróbáltatások alatt sem vesztették el hitüket és abbéli reményüket, hogy egyszer jóra fordulnak a dolgok. Kitartásuk, gondolkodásmódjuk számomra jó példa, és nem csak járvány idején.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>