„A Golgota-lépcsőn állok”

A Golgota-lépcsőn állok, kereszt nyomja vállam.
Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam!
Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam! 
Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam!

(Rónay György: Nagypéntek)

A költemény Rónay György utolsó verse, a halála előtti napokban vagy talán órákban írta, legalábbis a halálos ágyánál találtak rá kéziratára. Hallatlanul kemény vers, olyan, amilyet valóban csak a halál kapujában lehet írni. Nem szabad, nem is lehet hosszasan magyarázni. Nagypéntek a kereszthalál napja, és a költő Jézus halálának előzményére gondol, amint a Golgota, másnéven Kálvária magaslatára felvezető lépcsőn áll. És ott áll a költő is, immár az utolsó lépcsőfokon.

A halál közelébe érkezett ember gondolkodása a haldoklása magányában, mindentől lecsupaszodva a lényegre egyszerűsödik le, a végső kérdésekre, a végső kérésekre. A Golgota-lépcsőn állok: így kezdődik a költemény.

Minden ember alaphelyzete ez, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, végső soron a bűn miatt, amelyet nem vagyunk képesek levetni magunkról, sem jóvá, sem meg nem történtté tenni. Ha nincs megváltás, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, öreg és fiatal, csak a lépcső más-más fokán. Ha nincs megváltás, akkor a pőre igazság szerint mindenki a kárhozat halálára van ítélve. A nagyhét, nagypéntek gondolkodásra késztet: igazság szerint nekem kellene függenem azon a kereszten. Miért nem én függök ott mégsem? Miért az ártatlan Jézus? Valamennyien túlélők vagyunk, akik az isteni igazságosság szerint mindennap, minden órában megkaphatnánk halálos ítéletünket. De nem kapjuk meg, és ez színtiszta kegyelem. 
A vers második része kérő ima. Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam! Igen. Istennek semmi ésszerű oka nincs arra, hogy meghallgassa a bűnös ember kérő szavát. Mégis megteszi, az ember pedig, a legbűnösebb is kérheti ezt tőle: Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam!

Isten olykor bizony kénytelen elfordítani rólunk a szemét, mert ha ránk néz, nem szép az, amit látnia kell, hiszen naponta rútítjuk el az ő hajdan szépséges képmását önmagunkban gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Csak az a tudat lehet vigaszunk, hogy ha a szemét elfordítja is, a szívét soha nem fordítja el senki emberfiától az Isten.

És a költemény végén a félelmetes lehetőség: Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam! Istennek minden oka és alapja megvolna arra, hogy megutálja az embert, aki olykor nagyon is méltó erre. Ahogy Izajás próféta írja könyve legelején (1,5): minden fej beteg, minden szív erőtlen, minden test teli sebekkel, gennyedő keléssel és fekéllyel. Ilyen a megváltás nélküli ember. És Isten mégis szereti, meggyógyítja, megszabadítja a bűntől és a haláltól, új életet ad neki, megváltja. Ez a húsvét titka.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>