Hogyan beszélhetünk a jövőről?
Hányszor hallottuk már: „Ne aggódj, nem dől össze a világ!”. És milyen igaz is volt ez. Ha agyon is izgultuk magunkat, ha mégsem sikerült valami – a világ akkor is rendben ment tovább. A munkahelyek, boltok, iskolák kinyitottak, a kollégáink, a szokások, a hazaérések ’rendbe hozták’, ami kizökkent. Most olyasmit élünk át, amihez a ma élők egyike sem szerezhetett korábban tapasztalatot – egy kicsit összedől a világ, amelyet annyira jól ismertünk. Újratanuljuk az életet, egy más, eddig szokatlan módon. Aggódunk. Okkal. Bízunk. Ezt is okkal. Itt, a Képmás hasábjain már többször írtam a tudósok előrejelzéséről, amely szerint tengelyforduló korban élünk. A mélyre és messze ható változások és felismerések korában. Vajon mit kell most tennünk egyénileg, közösen, online? A jelenért aggódva a jövőt vizslatni? Gondolkodni és beszélgetni arról, ami a dolgunk és a reménységünk?
Kép: Unsplash
A jövőről pedig sokféleképp beszélhetünk. A technológia a haladás nyelvét használja. A jövő az, ami gyorsabb, kézreállóbb, virtuálisabb és mindenben hozzánk igazított. A technológia szótárában az eljövendő mesterséges, intelligens és globális. Szinte tökéletes és, lám, mindent megold. Amit pedig nem, azt már nem is érdemes, mondják a szakértők. Van ebben a nyelvben valami nagyon magabiztos és határozott. Mintha minden kiszámítható volna, mintha a progresszió valódi életparancs, és nem elsősorban üzleti cél lenne.
A klímanarratíva az apokalipszis hangján szólal meg. A generációs hősként ünnepelt Greta Thunberg a veszteség szónoka, aki a kozmikus pusztulást jósolva a jó/fiatal és gonosz/tétlen hatalom harcát tárja fel. Mondatai végzetesek és számonkérők, szenvedélye és szenvedése, kérlelhetetlensége a látnok szerepét kölcsönzi neki. És ő csak egy az ökofájdalom elbeszélői között. Bűnösök és ártatlanok, megtérők és ’hitetlenek’ viadala rajzolódik ki korunk klímaretorikájában, amelyben a pánik (vagy éberség) mellett az aszkézis hirdetése az egyik legfontosabb elem. Az apokalipszisben a magukat klíma-realistának vallók – köztük Thunberg ellenképe, Naomi Seibt is – helyet akar találni, különben üzenetük elkerüli a tömegek figyelmét. Pláne, ha közben világméretű járvány zajlik, amely mégiscsak valami ismeretlen mélység felé mutat utat.
Az egészségkommunikáció e közben a megoldások lexikonját alkalmazza a jövőre. Valahogy így: legyőzzük a fájdalmat, kitoljuk a várható életkort, áttervezzük a DNS‑t, hogy megszabaduljunk a betegségektől, tökéletesítjük a testet és a tudatot. A gyógymód személyre szóló lesz, egyúttal otthon kinyomtatható. S, ha még nincs készen, akkor a laboratóriumok azon dolgoznak, hogy meglegyen – mint most. Ez a megoldások szótára, amelynek mindig feltétele, hogy probléma is legyen.
Ezek a jövőnyelvek mindennapjaink meghatározó tolmácsai. És ezért, a holnapról gondolkodva inkább félünk. Különösen most. Vagy azért, mert úgy gondoljuk, unokáink már nem láthatják az óceánokat, vagy, mert nem leszünk képesek megtanulni a 2021-ben még okosabb telefonokat. Vagy azért, mert talán szeretteink nem érhetik meg azt a tudományos felfedezést, ami meggyógyítja a halált. A hétköznapok félelmére minden évben elérkezik a válasz. Húsvétkor, a jövő ünnepén. Amikor túl kell néznünk azon, amit látunk. És fel kell ismernünk, hogy minden, amire várunk, egyetlen szóban megragadható. Feltámadunk.
Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Miként birkózzunk meg a háborús helyzet okozta szorongással, hogyan beszéljünk a gyerekünkkel a háborúról?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
