„Minden gyerek azt kapja meg, ami a legjobban segíti a fejlődésben” – Halácsy Péter és a Budapest School
Halácsy Péter, a Prezi egyik alapítója, 2015-ben néhány társával hozta létre a Budapest School mikroiskola-hálózatot, amelynek lakásiskolái ma már tizenegy helyen működnek. A folyamatosan formálódó rendszert szeretnék akkreditáltatni, hogy még hatékonyabban dolgozhassanak. Hogyan zajlik az élet a BPS lakásiskoláiban, hogyan formálódik a struktúra, milyen terveik vannak?
– Alapítottatok egy mikroiskola-hálózatot. Ide járnak a gyerekeid is. Ha alternatív iskolát szántál nekik, beírathattad volna őket egy Waldorfba vagy egy Montessoriba. Miért nem az egyszerűbb utat választottad?
– Nem szeretek sorban állni. Sok jó iskolát találtunk, de mindenki arról beszélt, hogy milyen nehéz oda bekerülni. A szülők, amikor a gyerekük hat év körüli, elkezdik kétségbeesetten keresni, hogy hová is írathatnák be a jó iskolák közül. Amikor a fiam ilyen korú volt, elkezdtünk beszélgetni feleségemmel és néhány barátommal, hogy mi lenne, ha alapítanánk egy saját iskolát. Egyre jobban megtetszett az ötlet. Olyan iskolát képzeltünk el, ahol a családok jóban vannak egymással, közösséget alkotnak. Négy családdal indultunk, és kiírtuk a Facebookra, hogy „kit érdekel”. Nagyon sokan jelentkeztek, akik ha nem is ismertek bennünket, de tudták, hogy kik vagyunk.
– Nem érzed az energiád pazarlásának, hogy ebbe belefogtál?
– Szükség van új iskolákra, én pedig sok éve azzal foglalkozom, hogy a nulláról hozok létre új szervezeteket. Az oktatás konzervatív dolog, vannak a nagyhírű, akár több száz éves iskolák, ami nagyon fontos. Engem az érdekel, hogy lehet létrehozni új struktúrákat a gyerekem tanulása körül. És amikor a gyerekeim nap mint nap örömmel indulnak a közösségbe, akkor is úgy érzem, hogy megérte.
– Mi a Budapest School (BPS) sajátossága?
– Családok közössége vagyunk, amelyben a szülők nem szeretnék elveszíteni gyerekeiket, ezért egy értékalapú közösség biztonságot adó erős hálóját alkotják. A cél, hogy a gyerekek tanuljanak, fejlődjenek.
Minden gyerek azt kapja meg, ami ott és akkor őt a legjobban tudja segíteni a fejlődésben, és ezzel a közösség is erősödik.
Új struktúrákkal, új iskolaszervezési módokkal kísérletezünk, hogy minél inkább a gyerekek és a családok köré tudjuk alakítani az iskolát.
– Hogyan illeszkedik a BPS a magyar oktatási rendszerbe?
– Az utóbbi évszázadban szétszedtük az oktatást tantárgyakra, tanórákra, szaktanárokra stb. Nagyon hatékony rendszert építettünk, amelyben minden tanár végig akar menni a saját tanmenetén – de ki figyel mindeközben a gyerekre? Jó esetben a szülő. Mi egy-egy gyereknek tervezzük meg holisztikusan és személyre szabottan a tanulási élményét – ez nem fér bele a mostani struktúrába, amelynek az alapjai a tantárgyanként definiált tanmenetek. Ahhoz, hogy egy gyerek képességeihez, ritmusához, esetleg személyiségéhez, érdeklődéséhez jobban igazodni tudó iskolát hozzunk létre, új szervezési alapelvekre van szükség. Az átmenet pedig nagyon nehéz mindenkinek. Tanárként a szülőt szoktuk szidni, szülőként a tanárt, és ha mindketten jelen vannak, akkor együtt szidják a fenntartót vagy az államot.
Ahelyett, hogy a felnőttek egymás ellen fordulnak és vitatkoznak, el kéne kezdenünk beszélgetni egymással: nézzük meg, hogy mire van szükségük a gyerekeknek és a családoknak! Mi ezzel próbálkozunk.
– Megtanul így teljesíteni a gyerek?
– Mit tartunk teljesítménynek? A központi felvételit? Váltig ismételgetjük, hogy jó általános iskolába kell járni, hogy bekerülj egy jó középiskolába, mert csak úgy jutsz be a jó egyetemre, ahonnan majd egy jó munkahelyre vezet az utad. Sajnos ez a történet ma már nem igaz, mégis gyerekek és az iskolák teljesítményét azzal mérjük, hogy hányan mennek tovább a következő iskolába. Szerintünk az iskolának az a teljesítménye, ha a gyerek boldogan, közösségben, hasznosan és folyamatosan tud tanulni. Egyszóval jól van.
A fő különbségtétel tehát az, hogy a teljesítményt másképp kell ma megítélni, mint 50 éve. Akkor elég volt, hogy jó jegyeid voltak egy iskolában. De mára tudjuk, hogy ez nem elég a boldoguláshoz.
A változó világban persze a szülő elkezd izgulni, hogy ha nem elég egy „jó hírű” iskolát választani ahhoz, hogy biztos jövőt nyújtson a gyerekének, akkor mi lesz. Egy szülőt egyébként is könnyű elbizonytalanítani. Én is sokszor eltűnődöm, hogy hogyan is lenne jó a gyerekeimnek...
– És ti hogyan kezelitek a szülői bizonytalanságot?
– Olyan környezetet hozunk létre, ahová be lehet hozni bármilyen kérdést: „Figyelj, engem nyomaszt, hogy a gyerek csak hármasra tudja a matekot, mit tudunk ezzel kezdeni?” „Vajon ez az iskola a legjobb a gyerekemnek?” „Nem rontok el valamit?” Biztonságos, őszinte közösségeket hozunk létre, ahol a szülők tudnak egymással beszélgetni, egymást támogatni, egymástól tanulni. És ha kell, bevonunk szakembereket, pszichológusokat, fejlesztőket.
– Kilencéves a fiad, hatéves a lányod. Hogyan telik egy napjuk a Budapest Schoolban?
– Fél kilenctől kilencig tart az ún. egyéni idő. Mindenkinek van egy saját tanulási célja, amihez gyakorolnia kell, esetleg készül egy előadásra, amit elvállalt. Kilenckor kezdődik a közösségi bejelentkező kör. Kisebbeknél ki van rakva egy érzelmi skála, amin megmutathatják, hogy vannak éppen, és elmondhatják, hogy miért. Megtanulják, hogy az érzelmeket észre kell venni, lehet róluk beszélni. Ezután minden nap egy kicsit más. Van napirend persze, van annyira erős a struktúra, mint a hagyományos iskolában. Csak ez változtatható csoportonként. Kilencévesen például vannak hagyományos foglalkozások: írás, olvasás, matek, tudomány. És ugyanilyen fontos a kötelezően választható szakkör, ami szintén része a kilenctől délután négyig tartó törzsidőnek. A fiam például főzés és angol szakkörre jár. A gyerekek napirendje személyre szabott, mivel választásokon alapul.
– Vannak osztályok? A fiad most harmadikos, a lányod elsős?
– Magántanulói közösség vagyunk, minden gyerekünk máshol teljesíti az oktatási kötelezettségeit, máshol vizsgázik. Most például a fiam harmadikos környezetismeret-vizsgára készül. A házainkban úgy csoportosulnak a gyerekek, ahogy a napirend megkívánja.
A gyerekek és a tanárok közösen hozzák a ház szabályait is. Az egyetlen szempont, hogy mi segíti jobban a közösséget és a tanulást.
– Milyen módszereket használtok középiskolásokkal?
– Egy tinédzserrel akkor tudunk együttműködni, ha motivált – vagy ha elfogadjuk azt, hogy ő most éppen nem akar semmit. Lehet, hogy hosszan kell arra várni, hogy kialakuljon egy 16 évesben valami iránt a belső motiváció. Ebben azonban sokat tud segíteni a közösség és az, ha sok impulzus éri őt, ha felkínálunk neki lehetőségeket, tudásterületeket, amelyek felkelthetik az érdeklődését. Fókuszált középiskolát képzeltünk el, műhelyeket akarunk létrehozni, minőségi szakköröket. Azokat várjuk, akik nyitottak, akiket például érdekel a média, a digitális technika, az alkotás maga.
– És a BPS-ben hajlandók vagytok várni, amíg egy gyerekben kialakul az elképzelés önmagáról?
– Én igen. Szerintem megéri várni. Mi van, ha egy hetedikes gyerek nem hetedikben tanulja meg a hetedikes matematikát, hanem nyolcadikban? Lehet, hogy mindeközben egészen kiválóan és örömmel fejlődik egy másik területen. Jó, ha egy gyerek ötös valamiből, de a fontos kérdés az, hogy mi motiválja a tanulásban. A kettes az elégséges – ezt mondtam mindig a tanítványaimnak is, amikor egyetemen tanítottam.
Nem kell abból kettesnél jobbnak lenni, ami nem érdekel igazán, mert akkor abba energiát kell fektetni. De ha valami igazán érdekel, akkor annak menj a mélyére, csináld, gyakorold, ismerd meg!
– Mit jelent még a saját tempó, személyre szabott oktatás?
– A gyereknek meg kell fogalmaznia a saját céljait; ő, a szülő és a tanár trimeszterenként kötnek egy szerződést. Megnézzük, hogy mi volt az előző három hónapban. „Mit akarsz elérni? Hányast akarsz kapni a vizsgán? Négyest, vagy elég a kettes is?” A lényeg, hogy a gyerek saját döntést hozzon. Mindenkinek van egy mentora, hetente találkoznak, megbeszélik, hogy van, a célja felé halad-e, hol tart. Közben gyűjti egy mappában a portfólióját. Ezt a trimeszter végén kipakolja és megmutatja a szülőknek, érdeklődőknek. Reflektál, tudatosul benne, hogy milyen erőfeszítéseket tett a céljáért, mit ért el, és erre büszke lehet. Tulajdonképpen tanulunk tanulni, magunkhoz és egymáshoz kapcsolódni.
– Tanárként az a tapasztalatom, hogy a szülők kb. ötödik osztályig állnak a gyerekek mellett, aztán valahogy eltűnnek mellőlük.
– A BPS-ben, ahogy a gyereknek és a tanárnak, a szülőnek is bele kell tennie energiát, időt a folyamatokba, ami sokszor fárasztó lehet. Megkérdezzük, hogy szülőként mi a vágya. Mit tesz meg, hogy a gyereke közelebb kerüljön a céljához?
– És ha valami gond van?
– Akkor tabuk nélkül beszélgetünk velük. Ha szükséges, szervezünk egy csoportot az érintettekkel, ahol ott a szülő, a tanár, esetleg a pszichológus, 12 év felett a gyerek is: akkor most együtt mit csinálunk ebben a helyzetben? Végül is mindegy, hogy ki rontotta el, de fontos tudni, hogy miért nem sikerült valami. Nem volt meg hozzá a tudása? Nem kapott segítséget?
Mérnök vagyok, ehhez értek: ha van valami incidens, akkor meg akarom érteni, hogy mi történhetett, ki akarom találni, hogyan javítsunk a rendszeren, hogy ezt a hibát ne kövessük el újra. Ez a fajta szemlélet az egész szervezetünket áthatja.
– Mennek el tőletek gyerekek?
– Bármennyire is elmondjuk, hogy milyenek vagyunk, tízből kettő család kezdés után egy évvel jön rá, hogy ők ezt mégsem akarják. Előfordul, hogy a gyerek nem kap olyan jó jegyeket a vizsgáin, ahogy a szülő elvárja, ezért elviszik egy teljesítményorientáltabb iskolába. Van, amikor egy gyerek marginalizálódik a csoportban. Ilyenkor megpróbálkozhat egy másik csoporttal, de lehet, hogy nem marad nálunk. És van olyan is, amikor mi mondjuk azt valakinek, hogy figyelj, nem tudjuk most ezt tovább csinálni.
– Például mikor?
– Ha agresszió jelenik meg, és emiatt a csoport nem tud működni. Erre van egy kidolgozott folyamatunk. Ilyenkor megállunk, megbeszéljük. Nagyon bízunk az intervencióban, de ha nem segít, pedig már szülőt, pszichológust, fejlesztőt is bevontunk, akkor javasoljuk, hogy keressenek másik iskolát. Azt is látjuk, hogy a mi iskolai környezetünk — az, hogy nálunk sok a választási lehetőség — nem mindig a lehető legjobb a spektrumzavaros vagy ADHD-s gyerekek számára. Ilyen esetben lehet, hogy egy olyan iskola, ahol élesebbek a határok, nagyobb segítséget adhat, mint mi.
– Folyamatosan formálódó iskolának nevezitek magatokat. Van olyan, ami nem sikerült, nem úgy sikerült, ahogy akartátok?
– Az, ami most ilyen koherens rendszernek tűnik, a káoszból emelkedett ki. Folyamatosan kezelni kell adódó helyzeteket. A napokban például felmerült, hogy egy tanár nem tud együtt dolgozni egy csoporttal, és ezt kellett megoldani.
– Miért szeretnétek megkapni az akkreditációt?
– Mert most 102 iskolába van beíratva magántanulóként nagyjából kétszer ennyi iskolaköteles gyerekünk. Ez mindenkinek teher, a vizsgáztató iskolának is, a családoknak is és a tanárainknak is. És persze minden iskola a maga követelményrendszerével különböző, a tanulói csoportban is elviszi ez a figyelmet. Az akkreditációt megkapva a saját értékelési rendszerünket szeretnénk működtetni.
– A gyerekeitek a maguk által kitűzött céljuknak megfelelően szoktak levizsgázni?
– Nagyon ritka, hogy nem.
– Hogyan látod a jövőt?
– Szeretnék kis közösségeket segíteni abban, hogy létrehozzák a saját iskolájukat, vidéken is. Ehhez viszont ki kell dolgoznunk annak a módszerét, hogyan tudunk távolról segíteni közösségeket. Még inkább strukturáltan szeretnénk nyomon követni a gyerekek fejlődését. A középiskolásoknak fókuszált iskolákat alapítunk, nagyon szemezgetünk a szakképzéssel. Szeretnénk létrehozni egy kb. harmincfős szoftverfejlesztő technikumot, aztán csinálni egy másik kisközösséget más szakmában, máshol.
Nagyon érdekel, hogy idővel hogyan tudnánk őket összekapcsolni, hogy milyen lesz, amikor a szoftverfejlesztő a művésszel együtt tud dolgozni, és kitalálnak valamit együtt.
– Valamilyen módon az intézményesülésről beszélsz?
– Amikor nagyobb struktúráról beszélünk, akkor is szem előtt tartjuk, hogy megtartjuk a kis közösségeinket. Egy nagy irodaházban is tud több vállalat egymás mellett működni. Mindegyiknek más a kultúrája, célja, a karácsonyi ünnepségüket is külön tartják. Mikroiskolák hálózatában, ökoszisztémájában gondolkodunk.
– Miért jó a magyar társadalomnak, hogy van BPS? Mi a társadalmi küldetésetek?
– Elmondhatom vállalati nyelven? A közoktatás régóta létező, nagy és bonyolult rendszer. A nagyvállalatok viszont ma kicsi magokban kezdik el az innovációt. Kb. 340 gyerek van a Budapest Schoolban, és egymillió az egész országban! Csepp sem vagyunk a tengerben! De azt hiszem, ha sok ilyen kezdeményezés van, egyszer csak észrevesszük, hogy tudunk tanulni egymástól. A találkozás a fontos. Ha a legkülönfélébb iskolák tanárai leülnek beszélgetni és megértik egymást, akkor együtt rájöhetnek arra, hogyan kellene átalakítani az iskolájukat, hogy az a mai igényeknek megfeleljen, és hogy így mindenkinek jobb legyen.
Én hiszek abban, hogy hatással lehetünk a teljes rendszerre. Nagy társadalmi rendszereket, mint a közoktatás, lehet és kell is felülről alakítani, de kellenek alulról jövő kezdeményezések is.
Szeretném, hogy az oktatás legyen a társadalmi diskurzus középpontjában, hogy beszéljünk róla! A Budapest School ehhez egy nagyon picit hozzátesz – de alázattal kell szemlélni a szerepünket.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>