„Egy személyben három” – úgysem érti, minek is magyarázzam?

Nálunk odahaza egyébként is elég felnőttes a közeg, hiszen a szülők mellett immár két egyetemista és egy gimnazista adja meg az alaphangot és a témákat. Így viszonylag sok szó esik idegen nyelvekről, jogi kérdésekről, politikáról, vallásról, sportról. Ennek aztán a kései, negyedik gyermek issza a levét, illetve látja hasznát. Szinte semmiből sem marad ki, mindenhez hozzászól, nem idegenek tőle a nagyok problémái, de még a tévében is több 12-es karikás filmet és Real-meccset lát, mint jámbor rajzfilmet. (Azért persze azt is.)

Legutóbb például azon töprengett, s velünk is megosztotta kétségeit, hogy akkor most Jézus az Istennek csak a fia, vagy ő is Isten, és akkor több isten van-e. Ez egy elég bonyolult kérdés, egyházszakadások és háborúk zajlottak már emiatt, de valahogy mégis meg kellene nyugtatni, mielőtt valami ariánus meghasonlásba zuhan hétévesen. Próbálkoztam az „egy Isten három személyben” teológiai magyarázattal, de én sem vagyok benne biztos, hogy ezt teljesen értem, hogyan magyarázzam el neki?

– Például én neked az apukád vagyok. Ha bemegyek az iskolába fogadóórára, vagy elkísérlek a zsúrba az osztálytársadhoz, ott is úgy ismernek engem, mint a te apukádat. Aki az újságban olvassa a cikkeimet, az azt gondolja, hogy én író vagyok vagy újságíró. Ha megkérdeznéd azokat, akiket annak idején történelemre tanítottam, hogy szerintük én ki vagyok, azt felelnék: a tanár úr, akinek olyan haja volt, mint Pumuklinak. (Mások szerint mint Bobbynak a Dallasból. Ezt a becenevet jobban szerettem, mint a Pumuklit.) Belőlem csak egy van, egyetlen jellemem, személyiségem van, de akad, aki szerint én a Zsombi apukája vagyok, más tanárnak, írónak vagy könyvtárosnak gondol, anyósomék szerint pedig én vagyok a Nórika férje.

Ezekkel a dilemmákkal persze minden ember megküzd; ez is bizonyítja, hogy Isten a maga képmására teremtett minket… Amíg kicsi voltam, édesanyám „anyu” volt, ennek megfelelő tartalommal. Aztán ahogy születtek az unokák, mamának kezdték hívni, és már én is így beszéltem róla. A tudatomban személyisége eltávolodott az én gyerekkori emlékeimtől, és az én anyámból észrevétlenül a gyerekeim nagymamájává változott.

Tavalyelőtt, azon a nyári reggelen (a szarajevói merénylet 101. évfordulóján), amikor az öcsém telefonált, és annyit mondott: „Meghalt a mama”, nem éreztem azt a sokkot, mint amit valószínűleg akkor éreztem volna, ha még anyuként hal meg. Ez így már kicsit idegenként, feldolgozhatóként hangzott.

– Jó, jó, de én csak azt kérdeztem, hogy Jézus ugyanaz-e, mint az Isten – szólt kissé riadtan a gyerek.

– Ilyesmire nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni – mondtam szigorúan.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>