A költő ma nem celeb! – Ady, Csinszka, a vátesz és a múzsa
2019-ben emlékezett meg az ország Ady Endre halálának századik évfordulójáról. A költő ravatalánál a legfeltűnőbb jelenség persze fiatal felesége, Csinszka, a XX. századi magyar művészet leghíresebb múzsája volt. Csinszka varázsát Rockenbauer Zoltán művészettörténész több mint két évtizede kutatja, és e kutatások során szerzett mélyebb ismereteket Ady Endréről is. Az Ady-év zárása kapcsán beszélgettünk vele.
– „Csinszka, a halandó múzsa” című könyvének második, bővített kiadása 2017-ben jelent meg. A kötet Ady temetésével kezdődik, és Boncza Bertáéval végződik. Amilyen viharos volt Ady élete, olyan zaklatott és zűrös volt a temetése is, hiszen a legnagyobb politikai káosz közepette vettek végső búcsút tőle.
– Még tartott a Károlyi-kormány időszaka, amikor Ady meghalt, de a Tanácsköztársaság kikiáltása már a küszöbön volt. A forradalom költőjeként, a nemzet halottjaként temették el – ezért mondta Csinszka, hogy „nem akar a nemzet özvegye lenni”, amikor visszautasította a neki felajánlott életjáradékot. Egy korabeli híradófelvételen látszik, hogy akkora tömeg volt a költő temetésén a Nemzeti Múzeum kertjében, hogy Csinszkáék alig tudtak eljutni az oszlopcsarnoknál felállított ravatalhoz. Mindenki fölszólalt, aki csak számított: Babits, Móricz, a közoktatási miniszter, a tudományos élet és a különböző pártok képviselői – borzasztó hosszúra nyúlt a ceremónia. A Nemzeti Múzeumtól indult a temetési menet a Kerepesi útra, ahol még Kernstok Károly festő beszélt, valamint az irodalmár Schöpflin Aladár, dalárda is fellépett – iszonyú nagy fölhajtás volt.
– A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán látható az a pikírt hangvételű levél, amelyet Csinszka írt a költő édesanyjának, Ady Lőrincnének – ahogyan a fia nevezte: az Édesnek. Mi van e mögött?
– Azon vesztek vele össze Édesék, hogy miért nem expressz küldte a sürgönyt a halálhírről, és így a korabeli zűrzavaros körülmények között késve kapták csak meg. Érmindszent, ahol az Ady család lakott, addigra már román kézre került. Ady Lajossal, a költő fivérével Csinszkának amúgy is rossz volt a viszonya, és a szülőket Lajos szította, hogy Csinszka szándékosan nem értesítette őket időben a temetésről csak azért, hogy a családból egyedül állhasson a koporsó mellett. Csinszka néha valóban keményen tudott visszavágni anyósának, de ez esetben egyszerűen nem számolt azzal, hogy a posta a szokásosnál lassabb. Ne felejtsük el azt sem, hogy akkoriban szokás szerint nagyon hamar temettek. Két nap telt el mindössze Ady halála óta. Az ellenségeskedés tehát itt kezdődött.
Erre nyilván rátett egy lapáttal, hogy Csinszka úgymond „eldobta az özvegyi fátylat”, és másfél évvel később hozzáment Márffy Ödön festőművészhez.
– Az ellenségeskedés aztán abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy kit illet az Ady-művek kiadásának jogdíja.
– Jogi szempontból Csinszkát illette meg, hiszen a jogok birtokosa, Hatvany Lajos egyértelműen Ady özvegyének ajándékozta. Csinszka magától fölajánlott egy méltányos részesedést a szülőknek, de Lajost ki akarta belőle hagyni. A már amúgy is elmérgesedett viszonyt végül a pénz körüli purparlé, az úgynevezett „Ady-pör” rontotta el a végsőkig. A perlekedés egyébként Csinszka halálával sem ért véget.
– Az utókor a „Csinszka, a halandó múzsa” könyvből kínos részletességgel ismerheti meg a családi viszályt. Szó szerint kiteregették a családi szennyest, hiszen azon is marakodtak, hogy ki viselheti az elhunyt költő levetett alsóneműjét. Pont úgy viselkedtek, mint a mai celebek, nem?
– Azért a fehérnemű-kérdés nem teljesen ugyanazt jelentette akkor, mint ma. A hozomány komoly anyagi értéket jelentett abban az időben. Volt abban selyem hálóing, terítők, abroszok, törölközők, mindenféle ingóság. Nem filléres dolgokról volt szó, és a szokásjog szabályozta, hogy ki mit visz a házasságba. Az Ady család paraszti sorban élő vidéki kisnemesi család volt, és vidéken ezek az ügyek egészen másként néztek ki, mint a fővárosban. De csak azért válhatott mindez pikánssá, mert a magánlevelek a történeti kutatás részeivé, és így széles körben ismertté lettek.
– Ady Lajos lejárató kampányt indított Csinszka ellen. Mindent megtett, hogy az özvegy úgy maradjon meg az utókor emlékezetében, mint egy feltűnési viszketegségben szenvedő hisztérika, aki ráakaszkodott Adyra. Sokáig így is élt a köztudatban.
– Ady Lajos részben nyers anyagi érdekek miatt – meg egyébként is – utálta Csinszkát, az igaz, de ez az egész nem lett volna érdekes, ha Dénes Zsófia (aki két hétig volt Ady menyasszonya) annyi könyvet és visszaemlékezést nem gyárt a történtekből, egyre jobban kiszínezve saját, Adyhoz fűződő kapcsolatát, miközben egyre sötétebb képet festett Csinszkáról. Saját verzióját egyébként nemcsak saját nevén, hanem Fehér Dezsőné, illetve Ady Lajosné szájába adva is publikálta. Az előbbi már nem élt az „Akkor a hársak épp szerettek” című könyve megjelenésekor, az utóbbival pedig közös érdekből egy követ fújtak. A 102 évig élő Dénes Zsófia gondosan ügyelt arra, hogy visszaemlékezései leginkább akkor jelenjenek meg, amikor annak legfőbb érintettjeit már eltemették, tehát nem tiltakozhatnak. Még a pörben az Ady-család mellett hamisan tanúskodó jóbarátja, Földessy Gyula irodalomtörténész is felháborodott azon, hogy Zsuka miként próbálja meg a tényeket elferdíteni. Dénes Zsófia nyomában Robotos Imre volt az, aki igazán fel tudta „plankolni” a Csinsza elleni lejárató hadjáratot, hiszen a kevéssé becsült Ady Lajost a saját kortársai nem vették komolyan.
– Na de akkor most hogyan tekintsünk Csinszkára? Becsvágyó hisztérikaként, vagy olyan múzsaként, aki hozzáadott azok művészetéhez, akikhez kapcsolódni tudott – például Adyéhoz?
– Nehéz kérdés ez, mert Csinszka tudta, hogy mit csinál. Beleszeretett a Léda-versek Ady-jába, de férjként nemcsak egy nagyszerű költőt, hanem egy roncs, beteg, állandóan nyavalygó alkoholistát kapott. Igen, az is előfordult, hogy Ady megütötte Csinszkát, amit az utóbbi időkben gyakran felemlegetnek azok, akik a költői piedesztálról is le akarják rángatni, de a költő korántsem volt durvább a korban szokásosnál.
Fontos, hogy amikor száz évvel ezelőtti dolgokról beszélünk, próbáljuk a kor szemüvegén át nézni, és ne a jelen mércéje szerint ítélkezzünk.
A „mee too”-kampány kapcsán érzékelhető, hogy nem mindegy, hogy a mai erkölcsi normákat akarjuk-e számon kérni akár csak a két évtizeddel ezelőtti koron is. Csinszka hozzá akart menni Adyhoz, és vállalta, ami ezzel jár, ez kétségtelen. Mint ahogy az is, hogy elsősorban nem a szexualitás vonzotta, hanem az intellektus és a művészi érzékenység. Ahogy ő maga írja Bölöni Györgynek: „A szalma szereti a tüzet, és meg is keresi magának, mert el akar égni. Én mint szalma sohasem voltam gyáva és óvatos, és sajnos nem a lábam közén gyulladok meg és égek el, de valami oktalan ponton, ami nőnél egészen felesleges és haszontalan valami – az emberségemen.”
– Ahogy Benedek István írja, ez a házasság leginkább betegápolásban merült ki. Csinszka olyan utalást is tett, hogy szűzen maradt a házasságban.
– Hogy ezt mennyire lehet komolyan venni, azt sosem fogjuk megtudni. Csinszka időnként egy-egy jól hangzó fordulatért képes volt olyan dolgokat is leírni, ami nem biztos, hogy igaz. A levelezését szinte műalkotásnak tekintette.
– Vajon akart ő szándékosan múzsa lenni?
– Szerintem igen. Ez a Babitscsal való kapcsolatából derül ki számomra. Nem Babits férfiúi kisugárzásába szeretett bele, az biztos. Nyilván vonzotta a hírnév is, de tudnunk kell, hogy Csinszka maga is igen olvasott, művelt nő volt, több nyelven jól beszélt, és tájékozott volt a művészetekben. Ady és Babits költészetét nagyon jól értette. Babits néhány verset írt csupán Csinszkához, de amikor ezek a Nyugatban megjelentek, Csinszka elolvadt, és úgy érezte: most ért igazán révbe a kapcsolatuk.
– Tehát Csinszkának feltett terve volt múzsaként bevonulni az irodalom- és művészettörténetbe. Mondhatjuk azt, hogy ez a terve bejött?
– Már Adyval nagyon bejött, hiszen nagyszerű Csinszka-versek születtek. Nota bene: nem olyanok, mint a Lédához írottak, a Csinszka versekből hiányzik az a borzongató túlfűtöttség – amelyre Ady akkori állapotában már nem volt képes. Az a tizennégy év aztán, amit Márffy Ödön oldalán töltött el, alapvetően befolyásolta, más pályára állította Márffy művészetét is. Ennek a festészetnek Csinszka van a középpontjában, a családi házuk a Szamóca utcában és a villa környéke. Márffynak ez a korszaka egyfajta Csinszkának címzett szerelmes levél.
– Csinszka tehát befolyásolta Márffy festői életművét. Vajon mennyire hatott Adyra?
– Ady vérbajos volt, alkoholizmusa mellett Veronált is szedett, és láncdohányos is volt. Nagyon gyakran volt beteg. Amikor éppen nem feküdt ágyban, kocsmázott és élvezte, hogy körülrajongják. Csinszka pedig intézte az ügyeit: férje megbízásából olykor még a leveleit is megválaszolta, amihez a költő már lusta és fáradt volt. Amikor összeházasodtak, először Csucsán laktak, aztán abban a Veres Pálné utcai lakásban, ami Csinszka örökségéből származott. Csinszka itt próbál valamiféle irodalmi szalont létesíteni, csakhogy Ady állapota miatt ez már igencsak nehézkes. Ezt a szalont mint művészi összejövetelek színhelyét Márffy idejében tudja majd megvalósítani, ahol művészek, irodalmárok adják egymásnak a kilincset, élénk társasági életet élnek – olyasmi ez, mint ma a Facebookozás.
Csinszka hátteret biztosított, biztonságot adott Adynak, ápolta, nyugalmat teremtett neki az utolsó évekre. Ez a nyugalmas szeretet árad a Csinszka-versekből és a második házasságban a Márffy képekből is.
– Az, hogy Adyt a nemzet halottjának kiáltották ki egy zűrzavaros időben, és hogy a forradalom költőjét látták benne, nem járult-e hozzá ahhoz, hogy most ki akarják ebrudalni az irodalmi kánonból?
– Magyarországon az irodalomnak a többi művészethez képest mindig is túlértékelt szerepe volt. Nálunk a poétákban a megmondóembert, a prófétát szokás látni. Nagy költőink valóban sok közéleti vonatkozású verset írtak nagyon magas színvonalon, ezért rájuk ragadt a vátesz-szerep. Ady sem kerülhette el a sorsát. Publicisztikákon keresztül hadakozott, versei bővelkednek közéleti jóslatokban, útmutatásokban. A róla szóló történetek is dölyfös, határozott fickónak mutatják, pedig valójában nagyon is bizonytalan ember volt, korántsem rendelkezett olyan kiforrott világnézettel, ahogy azt annak idején az iskolában tanultuk a „következetes forradalmiságáról”. „A duk-duk affér” című híres-hírhedt írása mutatja, hogy mennyire nyomasztja a választás az őérte versengő irodalmi szekértáborok között. Talán fel sem tételeznék, de még a nőügyeiben sem tudott egyedül dönteni. Éppúgy kikérte ismerősei véleményét Dénes Zsófiával kötendő tervezett házasságáról, mint aztán Dénes Zsófiáét Csinszkáról.
– Jó ötlet vagy sem írói életműveket a politika vagy az erkölcs mérlegére tenni?
– Ha a művészi kvalitás kérdésével foglalkozunk, legjobb, ha lehántjuk az életműről a világnézeti problémákat. Ha Wagnert hallgatunk, nem kell feltétlenül azon rágódni, hogy ez miért tetszett annyira Hitlernek. Furcsállom a Peter Handke körüli balhét is, mert Handke nem a politikai állásfoglalásaiért, hanem irodalmi tevékenységéért kapott Nobel-díjat – és véleményem szerint százszor inkább megérdemli íróként, mint Bob Dylan – aki viszont főként csak békeharcosi mivoltáért kaphatta ezt az elismerést.
Érdekes és fontos egy művész életrajza, egy mű társadalmi környezete, és sok mindent elmond a korról, amelyben élt. De amikor eldöntjük, hogy egy költő jó költő-e vagy nem, egy festő jó festő-e vagy gyenge, nem ezeket kell nézni, hanem kizárólag azt, hogy az általa létrehozott műalkotások minősége milyen.
– Ady Endre költészete mintha ma kevésbé szólítaná meg, kevésbé érné el a fiatalokat, mint korábban. Ady Endre költészete ma talán „nincsen annyira fenn”.
– Szerintem az egész költészet nincs fenn. Amikor én voltam gimnazista, Ady, József Attila és Nagy László abszolút a topon voltak. Azaz kifejezetten divat volt Nagy Lászlót olvasni, de Juhász Ferencet, Tandorit és más kortárs költőket is. Most is nagyon jó poétáink vannak, de az a gyanúm, hogy ma a gimnazisták alig olvasnak – nemcsak kortársakat, de általában – lírát. A közbeszédbe nem tűzdelünk – akárcsak tréfából is – versidézeteket. Talán még leginkább a slam-poetry van benne a levegőben, de az egy alig rögzített, nem továbbadható forma. A XX. század elején a költők celebritásnak számítottak. Ma inkább a valóságshow-k szereplői töltik be ezt a kategóriát.
– Kevés szó esik Ady hírlapírói tevékenységéről. Szociográfiai tudósításai is már-már irodalmi tárcák, némelyik olyan jó, hogy az ember beleborzong.
– Remek stílusa van, de ezeket a tudósításokat is az írói munkássága részének érdemes tekinteni. Úgy lett például párizsi tudósító, hogy alig tudott franciául.
– Hiszen elsősorban Lédához ment ki.
– Persze, de ha már ott volt, tudósított hazai lapokat. Na de hogyan? Akkor rendezték meg az első nagy Gauguin-retrospektív kiállítást – Gauguin meghalt 1903-ban, és 1906-ban vagyunk. Bölöni György rá akarja venni, hogy nézze meg a kiállítást és írjon róla, Adyt viszont nem nagyon érdekli a festészet. Bölöni, hogy felkeltse az érdeklődését, elmeséli neki Gauguin életét, a Tahiti-históriát, mindent. Adynak tetszik a sztori, de aztán mégse megy el a tárlatra. Majd leközöl egy szenvedélyes kiállítási beszámolót pusztán annak alapján, amit Bölöni elmesélt, anélkül, hogy egyetlen képet látott volna! Amikor az olasz futuristák ellen hadakozik, Puccinit szidja! Ezeket csak azért mondom, mert a tudósításait is így érdemes olvasni. Ezek irodalmi alkotások, egy olyan költő pillanatnyi lelkiállapotát tükrözik, akinek borzasztóan jó írói vénája van, és elengedi a tollát, ha kell.
Az Ady versekből, publicisztikákból – de megkockáztatom, más írókéból is – bármiféle nagyobb világnézeti koncepciót levonni, pláne azt a mai korra alkalmazni, netán a mai politikai vitákban bunkósbotként használni, ahogy ezt olykor némelyek teszik, egyszerűen anakronizmus.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>