A vendég mint ajándék – Nyitott karácsony Szabó Borbála és Nényei Pál családjában

Évről évre egyre többen töltik egyedül a karácsonyt, sokakra senki rá sem nyitja az ajtót az ünnepek alatt. A mai, globalizált társadalomban, amikor mi, magyarok is a világ minden irányába szétszóródunk, nem hozzuk könnyű helyzetbe az idősebbeket, akik esetleg már nem tudnak könnyedén repülőre pattanni és meglátogatni az unokákat.

A legnagyobb német áruházlánc karácsonyi reklámjában egy magányos nagypapa saját halálhírét keltette, hogy az egész családja nála töltse a karácsonyt. A kisírt szemű rokonokat terített asztal, karácsonyfa és gyertyafény várta.

Megosztó reklám volt ez tavaly, kissé morbid, de jól érzékelteti, hogy a magányos ember sokszor nem tud kérni, nem képes még a gyerekei felé sem kifejezni, hogy mennyire szeretne velük ünnepelni.

A magány érzését a legtöbben szégyellik, és ettől csak még magányosabbak lesznek. Erre a felismerésre alapítottak már néhány appot, ezt a célt akarja szolgálni elvileg a miutcánk is, amelyik óriásplakátokon hirdeti a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve megfogalmazott célját: „Együtt érjük el, hogy idén senkinek ne kelljen egyedül karácsonyoznia!

Szabó Borbála és Nényei Pál jó pár évvel ezelőtt vezették be azt a hagyományt, hogy karácsonyeste bárkit szívesen fogadnak, aki előre bejelentkezik hozzájuk. Először Boriék érettségi előtt álló fiától, Zoárdtól érdeklődünk, hogyan fogadta a nyitott karácsony tervét:

– Szereted a karácsonyaitokat?

Nényei Zoárd: 2015-ben vetődött fel először a nyitott karácsony ötlete. Én még eléggé gyerek voltam, és nem nagyon lepődtem meg rajta, mert amúgy is mindig nagy sürgés-forgás szokott lenni nálunk. Az első ilyen szenteste kellemes tapasztalat volt, mert a szüleim ismerősi köréből érdekes embereket ismerhettünk meg, akik más kultúrából, más társadalmi rétegekből érkeztek. Nagyon izgalmas szokott lenni az ilyenkor kialakuló „szociális kommuna”. Örülök, hogy ez a kísérlet időközben hagyománnyá vált, korrekt lépés ez a szülői testülettől. Bevallom, eleinte voltak bennem ellenérzések is: féltem, hogy elég lesz-e a kaja, mert én nagyon szeretek enni, de aztán mindig hoztak ételt a vendégek is.

Szabó Borbála: Az egyik barátom mindig különleges trópusi gyümölcsöket ajándékozott, sokszor azt sem tudtuk, hogy kell megpucolni.

Nényei Zoárd: Látszik ezeken az embereken, hogy tetszik nekik a családi légkör. Egyfajta közösségépítés zajlik, pedig vannak olyanok, akikkel csak karácsonykor találkozunk, és ilyenkor mamáék megbeszélik egymással az egész évet. 

– A vendégek a ti karácsonyi szokásaitokhoz idomulnak? – kérdezem immár csak Borbálától.

– Jó, ha van egy rendszer, amihez viszonyulni tudnak. Igyekeztünk kitalálni egy olyan rituálét, ami remélhetőleg annak sem nyomasztó, aki nem vallásos. Van egy nagy, fából készült tálunk, olyan, mint egy nagy torta, a szeleteibe mécseseket lehet tenni. Sorba belerakjuk mind a meggyújtott mécseseket, és megosztjuk egymással, hogy kire gondolunk éppen. Ugyanúgy énekelünk, mintha itt se lennének, de nem kell bekapcsolódniuk, ha nem szeretnének. Az emberek alapvetően alkalmazkodnak, nem azért jönnek, hogy szétszedjék a karácsonyunkat. Eddig egyszerre négy-öt vendég volt legfeljebb, de lehet, hogy idén többen leszünk.

Öt éve mindig kiírom a Facebookra, hogy bárkit szeretettel várunk, de mégis mindig megkapjuk, hogy milyen bátrak vagyunk. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy tiszta hülyék.

Általában a karácsony minden családban nagyon intim ünnepként van elkönyvelve, félnek, nehogy bárki megzavarja. Számomra az intim ünnep nem azt jelenti, hogy nincs ott más ember. 

– Hogy és miért jutott eszetekbe ez az ötlet? 

– Anyukám és a férjem anyukája is vendégszerető emberek voltak. Páléknál előfordult, hogy harminc zarándok aludt a nappaliban, nem unatkoztak ők sem. Az is fontos, hogy az életemben mindig voltak olyan családok, akik befogadtak a legkényesebb pillanatokban. Gyerekkoromban sokszor a szomszéd családba mentem haza az iskolából, imádtam ott lenni. Fiatal feleségként, anyukaként a férjemmel Pannonhalmán éltünk, ott is folyton a szomszédban voltam napközben Drozdík Réka barátnőméknél. Rengeteget tanultam tőle arról, hogyan lehet kiélvezni ezt a kisgyerekes életszakaszt, hogy kell gyümölcslevest főzni pudingporral, és szerintem én meg jól elszórakoztattam őt a vicces történeteimmel. Ha én ezt megkaptam, miért ne adjam tovább másoknak? Miért lenne ez alól éppen a szenteste kivétel? Az emberek nehezen fogadnak el ajándékot vagy törődést. Én mindig szerettem kapni, és most élvezem, hogy már adni is tudok. Szerintem bátor ember, aki eljön hozzánk, és felülkerekedik azon a mélyen emberi érzésen, hogy ő talán egy szegény nyomorult, akit most be kell fogadni.

Mivel engem olyan sokan befogadtak, joggal bátorítok mindenkit, hogy merjen befogadott és befogadó is lenni.

Én sokszor voltam életemben magányos. Néha, amikor hazamentem a suliból, és anyukámnak már a léptein hallottam, hogy megint ivott, elvonultam a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Már felnőttem, és szívesen kinyitom. Nagy öröm nekem, hogy a mi otthonunk olyan hely lett, ahova érdemes bejönni. És el is várom a vendégeinktől, hogy minél többet adjanak magukból – meg esetleg hozzanak valami kaját is, hogy Zoárd ne maradjon éhes, mert jó étvágyú fiú. De aki nem hoz kaját, az is jóllakik!

– A sok „multikulti” ember jelenléte biztos sok vicces jelenetet szül.

– Hát igen, azért előző este el szoktam röppenteni egy imát, nehogy baj legyen abból, hogy nagyon különböző emberek karácsonyoznak együtt nálunk. Néha kicsit aggódtam, hogy fognak kijönni egymással a teljesen más világokból érkező emberek, például az ateista művész meg a nagycsaládos keresztény, de nagyon jól elbeszélgettek.

A karácsony kegyelmi időszak, biztos vigyáz ránk valaki ilyenkor, mert még soha nem volt feszültség. Mindenki új színt adott az ünnephez.

Persze én se vagyok angyal, sőt, annyira türelmes ember sem: ha ezek az illetők mondjuk egy hétig nálunk laknának, az lehet, hogy katasztrófába torkollna.

Azon sokat nevettünk, hogy a dédnagymamám minden évben megjegyezte, milyen csinos fiatalember az egyik barátunk, és jól elcsacsogott vele az asztalnál. Azt is sokszor felemlegetjük, hogy egy barátnőmnek, aki többször is volt nálunk szenteste, stíluselemként mindig lyukas volt a harisnyája. A nagymamám erre minden karácsonykor rácsodálkozott: „Ennek a kislánynak lyukas a harisnyája, meg kéne stoppolni!” – mondta, mert nem értette a harisnyalyuk művészi mondanivalóját.

Adódnak olyan helyzetek is, amikor jól jönnek a plusz emberek a családban: én például nem annyira szeretek társasjátékozni, így, amikor valamelyik gyerek kapott egy társast, az egyik vendég elment vele játszani, én pedig addig beszélgethettem. 

– Ezek szerint mindig vannak új arcok és visszajáró vendégek is?

– Volt, aki rendszeresen járt, aztán megnősült, gyereke született, én pedig örültem, hogy nem jön, mert lett saját családi karácsonya. Kezdetben személyesen hívtam meg azokat, akikről úgy gondoltam, örülnének neki. Néhányszor adódtak abból kellemetlen helyzetek, ha valaki zokon vette, hogy azt gondolom, ő ennyire magányos. Ezért jobb kiírni a Facebookra, így mindenkire vonatkozik, tényleg szabad a pálya. Ebben az a jó, hogy mindenképp örülök: ha nem jönne senki, akkor sem érezném azt, hogy biztos mindenki utál minket, hanem örülnék, hogy mindenki jól van.

Azt viszont nem szeretem, amikor valaki utólag vallja be, hogy szeretett volna jönni, de nem merte komolyan venni a meghívást.

Ajándékot vagy meghívást elfogadni nehéz, de végül is a karácsony erről szól: megszületett a kis Jézus, mi, emberek megkaptuk őt ajándékba. Befogadtuk, és ő befogadott minket. Ha csak ennyit teszünk mi a vendégeinkkel és ők velünk, már biztos, hogy jó ünnep lesz.