Nagyanyám csodás történetei
Anyai nagyanyámat Szőke maminak hívtuk. Még a nővérem nevezte el, vélhetően a hajáról, bár én már csak őszre emlékszem. Rengeteget tudott mesélni; igaz, nem úgy, mint mitikus regösök a népköltészet világából, hanem csak leült egy székre vagy kanapéra, s mint bekapcsolva felejtett rádió vagy végtelenített magnószalag, mondta, mondta. Általában senki sem figyelt rá, s bár utólag több történetet is össze tudok rakni az ömlesztve, háttérzajként elviselt sztorikból, akkor inkább mindenkit bosszantott.
Kép: Unsplash
Sokáig puszta kitalációnak hittem például a Balatonon elsüllyedt Pajtás hajóról szóló érzékletes beszámolóját, mert a rendszerváltás előtt ez a tragédia tabunak számított a nyilvánosságban, de aztán ahogy kiderültek a részletek, világossá vált, hogy Szőke mami egyáltalán nem füllentett. Talán az is igaz – ha ellenőrizni soha nem is tudjuk –, hogy már gyűrűs menyasszony volt, amikor vőlegényét egy kocsmai csetepaté után lelőtték a Vas megyei kis falu poros utcáján.
Ilyen regényes dolgokról azonban ritkán számolt be; többnyire a vele megesett hétköznapi történéseket (még kalandoknak sem merném ezeket nevezni) ismételte el, a szereplők mondatait szöveghűen felidézve, a dialógusokat az „aszongya” kifejezés gyakori használatával érzékeltetve. Egyik emlék olyan folyamatosan olvadt bele a következőbe, hogy félbeszakítani sem tudtuk.
Feleségem egyszer elhatározta, hogy végighallgatja a nagymama aznapra rendelt tengernyi szövegét, és csak akkor áll fel, ha az idős asszony pontot tesz.
Negyven percig bírta, de az utolsó sztori végét sosem sikerült megtudnia. Ebből az alakokkal és párbeszédekkel zsúfolt kavalkádból kellett kiszűrni a valóban értékes emlékeket, amelyek közül például az alábbit sikerült rekonstruálnunk:
Nagyapám a fronton harcolt a második világháborúban, és akkor négy-öt éves anyukámnak minden este, elalvás előtt imádkoznia kellett – az egyébként csak fotókról ismert – édesapjáért. Természetesen lelkesen tette, ám egy alkalommal ijedten riadt fel és szaladt oda Szőke mamihoz (aki ekkoriban még valóban szőke volt, bár senki sem hívta így):
– Jaj, elfelejtettem apukáért imádkozni!
– Akkor gyorsan pótoljuk be.
El is mondták együtt a fohászt, és nagyanyám gondosan feljegyezte a napot, amikor mindez történt. Évekkel később, a hadifogságból hazatérő családfő egyszer elmesélte, hogy egyik éjszaka, a háború iszonyatától megborzadva, a reménytelenségtől elfásulva a halántékához szorította a pisztolyát, hogy végezzen magával, ám ekkor hirtelen megjelent előtte a kislánya képe, akiért érdemes hazatérnie. Természetesen emlékezett a pontos dátumra is, ami egybeesett azzal a bizonyos elfelejtett imával.
A cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
