Nekünk szól a „Nélküled” – Ezt a néma háborút nem veszíthetjük el!

Nem könnyű megszervezni nálunk egy össznépi családi ünneplést, mert a rokonok egy része nem él Magyarországon. Nagyon ritkán találkozunk, de amikor összegyűlünk, a világ minden tájáról érkeznek családtagok. Sokan élnek a határon túli magyar területeken, mások nyugaton telepedtek le, mert emigrálni kényszerültek a Ceauşescu-rezsim idején. Az Erdélyben köttetett vegyes házasságból született gyerekek nagyrésze beolvadt a többségi társadalomba, nem beszélik a magyar nyelvet és nem ismerik a kultúrát sem. Az asszimilációnak, az elvándorlásnak, a kisebbségi jogokat korlátozó intézkedéseknek és a csökkenő születésszámnak köszönhetően húsz év múlva már egymilliónál is kevesebb magyar élhet majd Erdélyben.

A koszovói szerbek példája

Vannak, akik már elvesztették a „néma háborút” és nagy árat fizettek azért, mert nem tudták időben megállítani a népességcsökkenést.

Koszovó például nem vált volna független állammá, ha az ott élő albán lakosság számbeli aránya ezt nem tette volna lehetővé. A vitatott jogállású balkáni terület a 14. században vált a szerb állam központi részévé, és lakosságának túlnyomó többsége is szerb volt. Csak hogy lássuk az arányokat: az 1455-ös népszámláláskor 13000 szerb és 46 albán házat írtak össze Koszovóban. Ezt követően az albán lakosság olyan nagy mértékben gyarapodott, hogy idővel elsöprő többségbe kerültek a szerbekkel szemben, és jogot formálhattak a leszakadásra. Koszovóban 2008-ban kiáltották ki a függetlenséget, ekkorra már a lakosság közel 90 százaléka vallotta magát albánnak. 

Lóderer Balázs hadtudományi szakértő tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a demográfiai robbanás egy kritikus pont elérése után maga a néma háború, ami alig észrevehető, és csak végső állapotában ölt szembetűnő formát.

Szerinte hosszútávon a népesség csökkenése a legnagyobb problémája egy ország társadalmának, mert ha a folyamatot nem sikerül visszafordítani, akkor az adott nép biztosan kihal.

Magyarországon még mindig sokan nem ismerik el, hogy a demográfiai válság súlyos következményekkel jár. Egyesek nem hisznek abban az elvben, hogy ami már csak fogyni képes, az előbb-utóbb eltűnik. Mások rendszeresen szidják a saját nemzetüket, sőt, egyenesen örvendeznek, hogy „a birka nép megérdemli, hogy kipusztuljon”.

A magyarok közszájon forgó pesszimizmusa

A külföldieknek is gyakran szemet szúr honfitársaink pesszimizmusa. Egy Trinidadból és Tobagóból származó hölgy így emlékszik vissza a budapesti tartózkodására: „Szabályosan megrémültem: vajon milyen tragédia történt velük? Később arra is felfigyeltem, mennyit panaszkodnak a magyarok, és sokszor meglehetősen alaptalanul. Nem érzik, milyen jó nekik? Azt pedig egyszerűen viccesnek tartom, hogy pesszimizmusukat azzal magyarázzák, hogy realisták.”

Vajon miért tűnünk pesszimistának? Minek köszönhető ez a sok öngyűlölet, és miért irtóznak sokan az identitásuk felvállalásától?

Egyáltalán ki a magyar? Aki magyarul beszél? Akinek állampolgársága van? A választ talán a nemzeti öntudatban érdemes keresni, ami legalább annyira összetett, mint amennyire megfoghatatlan dolog. Roger Scruton filozófus szerint a hazafiság nem más, mint a nemzeti hűség egyik formája. Nem beteges nacionalizmus, hanem a haza, a honfitársak és az őket egyesítő kultúra iránti természetes szeretet. Lényeges eleme a személyesség (Ki vagyok én?), a társadalmi öntudat, (Hova tartozom?), és a megkülönböztető jel (Nem jobb, de más vagyok, mint te). A nemzettudat kulturális érték, mert nyelvi, történelmi, tudományos, vallási gyökerekre utal. A filozófus ezért úgy véli, hogy ahol a nemzettudat gyenge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret.

Okkal nem tudják sokan helyre tenni manapság a nemzeti öntudat fogalmát. Szakértők szerint a magyarok „merjünk kicsik lenni” felfogása nagyban köszönhető az 1947 utáni szocialista ideológiának, ami 60 évre stigmatizálta a hatalmi politikai elvárásoktól eltérő identitásmodelleket, a határon túlra kényszerített magyarokat kirekesztette.

Mivel a „magyarság” és a „nemzet” kifejezések fenyegetést jelentettek a politikai vezetők szemében, mindenkit szisztematikusan „magyarkodó”, „hungarista”, „nacionalista” jelzőkkel illettek.

Teleki Béla szociológus tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a határozott öntudat lényeges minden ember életében, mert kölcsönhatásban áll az egyén lelki egyensúlyával, boldogságával, sőt egészségi állapotával is. A szakértő úgy véli, hogy hazánk legsúlyosabb gondja nem a szegénység, nem az alacsony jövedelem, hanem a szociális összetartás, vagyis a nemzeti öntudat hiányossága. Erre jó példa, hogy amikor a „mi, magyarok” szavak elhangzanak, megjelenik a „magyarkodás”, a „nacionalizmus” vagy „szélső jobboldali” jelző, az ősi magyar jelképek nemzeti ünnepeken is elvétve tűnnek fel a házakon, a magyar hagyományokat egyre kevesebben ápolják, egyre többen fordítanak hátat a szülőföldnek, napirenden van a széthúzás, acsarkodás, és egyre nő a függők és öngyilkosok száma.

Annak az EP képviselőnek, aki azt mondja, hogy „lehetünk úgy felvidéki magyarok, hogy közben büszke szlovákok vagyunk” valószínűleg kevesebb jutott a nemzeti érzésből, és az az újságíró, aki dacból nem áll fel a stadionban, miközben felvidéki gyerekek hangján szól a Nélküled, szintén nem érti, hogy mit jelent valójában az, hogy „egy vérből valók vagyunk”.

Egy biztos: akinek már nem fájnak a magyar nemzet sérelmei, az nem akar erős nemzetközösséget alkotni, így az sem fogja érdekelni, ha ez a közösség a népességfogyás következtében idővel eltűnik.

A szkeptikusok azért hívhatnak minket vészmadárnak, mert a „néma háború” egy lassú és összetett folyamat, amit akkor lehet a legkönnyebben felismerni, amikor már késő visszafordítani. Közös érdekünk, hogy ne jussunk el idáig.