Fantomfeketék

1

A hatvan felé járó, molett nő az utcát járja, billegve, komótosan. Mindig épp a házunk előtt van, ha kilépek a kapun, vagy hazaérkezem. Hangosan köszön rám, mielőtt még észbe kapnék, különös, beletörődő hanglejtéssel, hol tegez, hol magáz. Aztán rendszerint felsóhajt: „Úgy innék egy kávét!” Olykor előtte megjegyzi „De csinos (vagy) ma!” , „Szép gyerek a fia(d), láttam tegnap.” vagy „Hú, de meleg van!”. Vagy – ahogy Micimackó mélabús barátja, Füles tenné – csak úgy mellékesen közli: „Ma van a névnapom.” Nem tudom, hogy hívhatják, úgy kéthavonta megjegyzi.

Általában nem kéreget. Üdvözöl, kérdez, sóhajt, konstatál. Mintha csak egy iménti beszélgetés beálló csöndjét szakítaná meg fölocsúdva a mélázásból. Aztán persze rendre rátérünk a lényegre: „Soká lesz fizetés” vagy „Egy húszas van nálam, az egy kávéra sem elég”. Ha adok neki párszáz forintot, megköszöni, és hozzáteszi, mintha csak én tukmáltam volna rá: „De a lányom meg ne tudja!” Mindketten tudjuk, hogy sohasem láttam a lányát, és nem kávéra kell a pénz. Ha nem tudok adni, együttérzőn bólint: „Te is szegény vagy.”

Nem tudom, van-e egyáltalán lánya, hol lakik, lakik-e valahol. Megkérdezhetném, de akkor megszegném a játékszabályokat.

2

– Ááá, sziaszia, bocs, nem vettelek észre, de jó, hogy látlak, annyira rohanok, de hát tudod, hogy mindig ez van, soha sincs vége, a munka, a gyerekek. Gondolom, nálatok is dettó. Ezer éve nem kávéztunk. Hú, ma még nem is ittam. Jól vagytok? Gondolom, nálatok is most ez a sulikezdős őrület, de azért nyáron pihentetek? A mi nyarunk se volt piskóta, majd beülünk valahova és elmesélem, a jövő héten, vagy azután. Muszáj mennem, késésben vagyok, hívlak valamikor, de tényleg. Puszilok mindenkit, na helohelo, ne felejtsük a kávét!

– Szia. - válaszolom, ahogy távolodó alakja után nézek. Soha életemben nem kávéztam. Koffeinallergiám van.

3

Imádom a frissen pörkölt kávé sejtelmes-izgalmas illatát. Már este jóleső otthonosságérzés tölt el, ha eszembe jut, hogy másnap reggel kiülök az erkélyre, és kettesben töltök pár percet a bögre kávémmal. Elkészítem, nagyot szippantok a reggeli boldogságból, amelynek ugyanúgy része a hajnali fekete zamatos illata, mint a friss levegőé és a virágzó leanderé. A kávéfőző pöfögése is része a madárhangokból, a lakásban alvók szuszogásából, a szomszéd utcában járó kukásautó zajából összeálló szimfóniának.

Élvezem ezt a pillanatot, lassan kortyolok bele. Mert tudom, hogy abban a pillanatban, ahogy lenyelem, megszűnik a varázslat. A fekete, egyszerű keserű folyadékká válik, ébreszteni kell a családot, meg kell locsolni a virágokat, ki kell vinni a kukát. A szimfónia szólamai elvégzendő feladatokká esnek szét.