„Rengeteg kamasz meghalt a forradalomban, akik hittek a szabadságban”

„Úgy érzem, kötelességem magamévá tenni az ’56-os pesti srácok célját, ezért dolgozom azon, hogy a magyar fiatalok minél többre vihessék az életben” – mondja dr. Forgách Péter amerikai magyar retinasebész, akinek ösztöndíjprogramja, a Calasanctius Training Program keretében amerikai egyetemeken tanulhatnak magyar egyetemisták. Egykori ösztöndíjasai itthon létrehoztak egy alapítványt, amelynek egyik projektje, az Ifjúsági Üzleti Program magyar gimnazisták körében népszerűsíti és tanítja a vállalkozói életformát.

Dr. Forgách Péter diákok között
Dr. Forgách Péter diákok között

Dr. Forgách Péter

– Jó pár éve mesélted, hogy élénken él benned az az élmény tízéves korodból, amikor tapasztaltad, milyen, ha a torkában dobog az embernek a szíve. Tudod, mire gondolok?

– Persze. Két ilyen esemény is volt igazából, mindkettő 1956. december 3-án, amikor a zöldhatáron át elhagytuk Magyarországot. Egykori határőrök voltak a vezetőink, akik azt mondták, hogy szürkületkor, öt és hat óra között a legbiztonságosabb átmenni a határon, mert akkor nekünk kedveznek a látási viszonyok, és akkor van őrségváltás. Egész nap láttuk a szüleimmel, ahogyan a szökni próbálókat a határőrök összeszedik és elviszik. Mi éppen készültünk átlépni a határt ott, ahol a vezetőink mutatták, amikor motorzúgást hallottunk, és hamarosan észrevettük, hogy egy dzsip jön mögöttünk. Persze rögtön hasra vágódtunk, próbálkoztunk minél jobban beleolvadni a flórába.

A dzsip négy-öt méterre haladhatott el tőlünk, pásztázta a reflektorral a határsávot – és mi pont a sugara alatt feküdtünk. Azt hittem, a következő pillanatban golyó lesz a hátamban. Édesanyám mondta később, ő biztos volt benne, hogy el fogom sírni magam, hiszen mégiscsak egy tízéves gyerek voltam.

Na, akkor éltem át először, milyen az, amikor a torkomban dobog a szívem! A vezetőink megmutatták, hol kell átlépni Ausztriába, és mondták, hogy rögtön látni fogunk egy kis fabódét, az lesz az osztrák határ, oda kopogjunk be. Így is tettünk. Nagyon sötét volt, ezért apám elővette a zseblámpáját, és rávilágított az őrbódéra. Német felirat volt rajta, amitől megkönnyebbültem, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és két katona rontott ki a bódéból, ránk szegezett fegyverekkel. Na, az volt a másik alkalom, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem.

– Volt egy matekdolgozat is nálad akkor, ugye?

– Igen. (nevet) 1956-ban én ötödikes voltam, épp a törteket tanultuk. Színötös voltam, de erre a bizonyos dolgozatra nem tanultam, és kettest kaptam. Egy hetem volt rá, hogy aláírassam otthon, de húztam-halasztottam, nem mertem vele anyám elé állni. Egyik nap bejött egy tanár az osztályba, hogy anyám telefonált, sürgősen menjek haza. Biztos voltam benne, hogy valahogy megtudta a kettest, alig mertem hazamenni. Anyám leültetett, de nem a dolgozatról akart beszélni. Elkezdte mondani, hogy az oroszok ki mindenkit vittek el és börtönöztek be, és hogy sok jóra mi itt nem számíthatunk. Elmehetnénk külföldre, mondta, de ugye én nem beszéltem akkor még nyelveket, Magyarországon voltak a barátaim, ez volt az otthonom. Azt akarta tudni, van-e erről bármi véleményem.

Egy hete ott lapult a zsebemben a kettes dolgozat, amiről még mindig nem tudtak a szüleim, úgyhogy villámgyorsan rávágtam, hogy természetesen menjünk inkább el Magyarországról.

A dolgozatról továbbra sem szóltam egy szót sem, az alsógatyámba rejtettem, úgy szöktem át a határon, aztán 1957 tavaszán a római menekülttáborban összetéptem és lehúztam a vécén. Valamikor 2010 környékén egy osztálytalálkozón megköszöntem az egykori matektanáromnak azt a kettest, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kikerültem az Egyesült Államokba.

Kép

Forgách Péter, a kiscserkész – Kép: dr. Forgách Péter

– És milyen emlékeket őrzöl Magyarországról az emigráció előtti időkből?

– Rajongtunk az Aranycsapatért. Állandóan azzal foglalkoztunk, hogy mi van Puskásékkal. Lehettem nyolcéves, amikor lejöttek Gyöngyösre focizni, de nem lehetett jegyet kapni a meccsre. Teljesen el voltam keseredve, de nem adtam fel a reményt. Volt a Borforgalmi Vállalatnak egy Mercedes-e, amit egy bizonyos Matusek Imre nevű bácsi vezetett. Megláttam a meccs előtt, és mondtam neki, hogy nekem ide egyszerűen muszáj bejutnom, az nem lehet, hogy nem látom az Aranycsapatot, amikor itt játszanak nálunk. Megkértem Imre bácsit, hadd üljek be a kocsijába, mert ha én abból a Mercedes-ből kiszállok, akkor azt fogják hinni az ajtónállók, hogy valami nagyon fontos ember gyereke vagyok, és beengednek. Így is történt: nemcsak hogy beengedtek, hanem egyenesen a kispadon ülhettem Lóránt Gyula válogatott hátvéd mellett! Emlékszem arra is, hogy folyamatosan a Szabad Európa Rádiót hallgattuk otthon, és reggel az iskolában mindig megvitattuk, hogy mit hallottunk előző nap. Eisenhowert és Adenauert ugyan kevertük, nem láttuk át a világpolitikai összefüggéseket, de azt tudtuk, hogy ők állnak a jó oldalon, minket meg leigáztak a rosszak. Otthon megmondták, hogy kik azok a véresszájú kommunisták, akik előtt nem lehet mondani semmit.

Volt egy csodálatos, bátor tanár nénink, aki úgy kéthetente áthívott néhányunkat magához, és elmondta, hogy amit tanultunk az iskolában, az nem igaz. Ha bármelyikünknek eljár a szája, akkor ő nagyon nagy bajba kerül – mégis vállalta ezt.

Ekkortájt történt az is, hogy egy barátommal találtunk régi pártlapokat. Kimentünk Gyöngyös főterére, és amikor sokan látták, odamentünk a köztudottan kommunista emberekhez, hogy vásároljanak tőlünk. Persze nem merték azt mondani, hogy nem kell nekik a Párt lapja, úgyhogy kínjukban megvették, mi meg tudtunk egy jót fagyizni a bevételből. Aztán volt egy kevésbé vidám dolog is: az egyik barátommal a forradalom után papírcetliket dobáltunk ki a vécé ablakán, amikre azt írtuk oroszul, hogy „ruszkik, menjetek haza!”. Irtózatos botrány lett belőle, a barátomat nem vették fel sehova. Végül Pannonhalmán befogadták, ott érettségizett, és aztán ferences szerzetes lett. Ha nem jövünk el Magyarországról a forradalom után, belőlem legfeljebb segédmunkás lehetett volna.

– Aztán lett belőled menő retinasebész magánklinikával, négygyermekes családapa amerikai-német-japán származású feleséggel, aki szintén gyönyörűen beszél magyarul, ráadásul cserkész kiképzőtiszt. Nem vitt el elég energiát mindez, miért kellett neked még a Calasanctius Training Program is?

– Elég sok energiát elvittek, de úgy éreztem, Isten adott nekem annyit mindenből, hogy tudok belőle visszaadni.

Sokszor eszembe jutott, hogy rengeteg magyar kamasz gyerek meghalt a forradalom alatt, akik hittek a szabadságban, és harcoltak azért, hogy lehetőségeik legyenek a magyar fiataloknak. Én nem haltam meg, a Jóisten segítségével ki tudtam jönni Amerikába, sikeres lehetek, jól élek; de úgy érzem, kötelességem magamévá tenni az ő céljukat, ezért dolgozom azon, hogy a magyar fiatalok minél többre vihessék az életben.

Egyébként tartozom is nekik ezzel, nélkülük nem lehetnék ott, ahol most vagyok. A mai napig az aktatáskámban hordom egy fegyveres magyar forradalmár kamasznak a laminált képét, hogy soha ne felejtsem el – nem mintha valaha is el tudnám felejteni – a forradalmat.

Feleségem, Kati az első perctől fogva a társam volt a program megalapításában – egyébként a klinikámon is együtt dolgoztunk –, nagyon jól kiegészítjük egymást. Eléggé összenőttünk, olyanok vagyunk már, mint az ikrek. (nevet) Örültem, hogy a gyerekeim is értelmes magyar diákok társaságában szocializálódnak.

Dr. Forgách Péter

– Hogyan látod a magyarokat, és hogyan az amerikaiakat?

– Az amerikaiakban nagyon szeretem, hogy végtelenül optimisták, a határ számukra a csillagos ég. A magyarok szerintem borúlátóak, és nem én vagyok az első ezzel a véleménnyel. Itt van egy csodálatos ország, egy csodálatos kontinens, van egy kormány, amely szerintem most jó irányba viszi a dolgokat. A kormány nem tud helyetted boldogulni, a te életedet neked kell élni, neked is kell tenni valamit azért, hogy boldog legyél.

Persze mindig lehet találni dolgokat, amikbe bele lehet kötni, de hogy mindig csak a nyöszörgés van, ez számomra nagyon idegen.

Tudom, hogy vannak, akik egészen máshogy látják innen, Amerikából a magyar viszonyokat – ezzel haknizva egyébként sokat ártanak nekünk, itteni magyaroknak is –, de élve a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás adta lehetőségekkel, én most elmondtam, hogy én mit látok. A magyar egy nagyon tehetséges nép, csak nincs önbizalma, és ezen bizony nagyon fontos lenne dolgozni. Az amerikai iskolákban hihetetlen önbizalmat nevelnek a gyerekekbe, pedig lexikális tudásuk minimális a magyarokéhoz képest. A magyar gyerekek meg nem tudják a jóval nagyobb tudásukat prezentálni.

Most van egy próba-projektünk érettségizett fiatalok számára, remélem, működni fog és beindul. Az első srác idén érettségizett Pannonhalmán, a nemzetközi kapcsolatok érdeklik, úgyhogy most három hónapig Washingtonban önkénteskedik egy agytrösztnél. Nagyon hiszek abban, hogy gimnázium után érdemes egy évet kihagyni a diákoknak, utazni, világot látni – és elmélyülni abban a témában, ami érdekli őket.

– Szeretnék megemlékezni idén elhunyt nevelőapádról, Baránszky Tiborról, aki több mint háromezer zsidót mentett meg a II. világháború idején vatikáni támogatással. Nem esik rosszul, hogy Magyarországon alig emlékeznek rá?

– Tavaly decemberben meglátogattak minket magyar filmesek, hogy szeretnének egy játékfilmet forgatni róla, reméljük, ez megvalósul majd.

Érdekes, hogy a magyarországi zsidó közösség nem reagált a halálára, az amerikai és az izraeli zsidó közösségektől viszont fantasztikus elismeréseket kaptunk. Netanjahu miniszterelnök levelet írt a családunknak, a testvérem zsidó ismerősei Kínából repültek át Buffalóba a temetésére, az izraeli nagykövet is el akart jönni, de a gépe nem tudott felszállni egy hóvihar miatt.

A temetésén ott volt két püspök és a buffalói főrabbi is, aki elmondott egy kaddist. Nemrég pedig megkeresett minket egy izraeli hölgy, mert könyvet szeretne írni a Papáról. Ezek mind nagyon jólesnek.

Kép

Baránszky Tibor

– A házadban jól látható helyen van egy tábla, az van ráírva, hogy „Make a lot, save a lot, give a lot!”: Keress sokat, spórolj meg sokat, adakozz sokat!

Mondogatom én sokat, de Európában nagy az ellenszél. (nevet) Amerikában nagy hagyománya van az adakozásnak. Magyarországon is rengeteg jószívű ember van, Széchenyit meg szeretjük felhozni példaképnek, de jó lenne, ha lenne több Széchenyink – mert sok a jómódú ember. Buffalóban legalább tíz Széchenyi van: adakoznak, alapítványokat, tanszékeket, iskolákat hoznak létre, könyvtárakat alapítanak, a kórházakba műszereket vesznek – ezt Európában alig látom.

Nem Szent Ferenc-i életmódra buzdítok, csak arra, hogy akinek van feleslege, az adjon a többieknek. Fontos, hogy tudatosuljon: ha én jól akarok élni, meg a gyerekeimnek jót akarok, akkor vissza kell adni valamennyit a társadalomnak.

Dr. Forgách Péter tiszteletbeli buffalói magyar konzul, 1946-ban született Gyöngyösön. 25 éve alapította a Calasanctius Training Programot (CTP), amely már több száz magyar diákoknak biztosított ösztöndíjat különböző amerikai egyetemeken. A programban résztvevőkkel szemben elvárás az aktív közösségi szerepvállalás és hogy hazatérésük után itthon kamatoztassák a megszerzett tudást. Nyaranként húsz külföldi magyar cserkész útját is fedezi három hétre Magyarországra azért, hogy a külföldön született magyar gyerekek megismerjék és megszeressék Magyarországot. 2005-ben köztársasági elnöki elismerésben részesült.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti