Csorba Edit: „Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért”

– Két dolog jut eszembe először, ha rád gondolok: egyik, hogy nagyon jól írsz, a másik, hogy különlegesen érzékeny vagy azokra a látszólagosan apró veszélyekre, amelyek megnehezítik az életet – legyen az a karácsonyi magány, egy padláson bulizó nyest vagy a hulladékot eltüzelő szomszéd. Sokan azt hiszik, csak a politika gyakorol nagy hatást az életünkre, holott ezek az „apróságok” közvetlen és azonnali hatásúak.

– Ezt a szemléletmódot a családomból hozom. Van egy közmondás: karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért. Kik vannak ebben a karnyújtásnyi körben? Akikkel együtt élsz, a családod tagjai és a barátaid, az osztálytársaid, a lakóközösséged. Édesapámnak mindig voltak közéleti szerepvállalásai, édesanyám ugyanakkor a gyerekeinek, nekünk hármunknak teremtett varázslatos gyerekkort. Két öcsém van, nagyon kicsi közöttünk a korkülönbség, úgyhogy én nem tudtam betölteni a bölcs nővér szerepét, inkább nagyon is összenőttünk, felnőttként is jóban vagyunk, néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleim odafigyeltek a családon kívül másokra is, mert nem csak az a fontos, ami a házunk falai között történik. Meghatározott a kertvárosi környezet is: ma is úgy lakom Budapesten, mintha vidéki lennék.

– Nehéz lehetett elszakadni egy ilyen jól működő, szeretettel egybefűzött családtól.

– A felnőtté válásomban fontos állomást jelentett a házasságom: elköltözésem a szüleimtől és önálló háztartás kialakítása. A férjemnek nagy szíve van, ez talán a legvonzóbb tulajdonsága. Jó a humora, és jóban-rosszban lehet rá számítani. Tudod, vannak olyan emberek, akik csak úgy „hallgatóznak a szélben” – no, a férjem nem ilyen: határozott, céltudatos, de komoly érzelmi világa is van. Jó páros vagyunk, mert engem néha elvisznek az érzéseim, és ő ellensúlyoz. Ez kapocs is köztünk meg ellentét is. Ő egyébként nagyon elhivatott televíziós újságíró. Egy egyetemre jártunk, de csak később, az akkor virágkorát élő iwiw közösségi oldalon vettük fel egymással a kapcsolatot.

– Megfigyeltem, hogy ha olyan jelenséggel szembesülsz, ami dühítő vagy szinte megoldhatatlan, akkor a humor és a szatíra eszközeit hívod segítségül.

– A humor erejében nagyon hiszek, mi otthon rengeteget nevetünk. Sokszor az élesebb szituációt vagy nehezebb hangulatot is fel lehet oldani egy viccel. Kell tudni kívülről nézni magunkat.

A humor valamiféle elengedés is: kevés olyan ügy van, amiért érdemes lenne túlfeszíteni a húrt.

Csorba Edit

– Honnan jött az ötlet, hogy újságíró legyél?

– Kisgyerekkoromtól a betűk bűvöletében éltem. A Pázmány kommunikáció–magyar szakán nagyszerű tanárok tanítottak az értékelvű újságírásra. Engem azonban kizárólag az írott sajtó érdekelt, nem akartam se a kamera, se a rádió közelébe kerülni. Ez utólag hibának bizonyult: ma főállásban egy államigazgatási szerv kommunikációs munkatársa vagyok, és használnom kell pr-ismereteket, szerveznünk kell médiamegjelenéseket, kommunikációs válaszpaneleket kell összeállítanunk… Nem érdemes tehát kizárni semmilyen területet az érdeklődésünkből, mert valószínűleg mindre szükségünk lesz.

– Illés Sándor újvidéki újságíróról írtad a diplomamunkádat.

– Középiskolásként szombat reggel mindig kivadásztam anyu szatyrából a Magyar Nemzetet, és Illés Sándor tárcáit mindig elolvastam. Nagyon tetszett a stílusa. Amikor az anyaggyűjtést elkezdtem, még találkoztam vele, de hamarosan meghalt. Példaértékű az a tisztesség és alázat, ahogyan ő újságíróként dolgozott.

– Te is nagy tisztelettel és empátiával közeledsz az interjú- vagy riportalanyaid felé.

– Igen, eléggé közel engedem magam a témákhoz és a megszólaltatott emberekhez. A hírkészítésben ez nem lenne előnyös, de a magazin megengedi.

Megrendítő élmény volt számomra, amikor az alkoholizmus témáját jártam körül, és elmentem az anonim alkoholisták hozzátartozóinak a gyűlésére, az Al-Anon Családi Csoportba.

Én csak beállítottam oda, mert nem tudtam kivel előzetesen egyeztetni. Azt hitték, én is egy újabb érintett résztvevő vagyok. Rögtön az elején jeleztem persze, hogy újságíróként vagyok ott. Ültem a körben sok ismeretlen ember között, egy nagyon zárt és titkos közösségben, ahol még egymásról is csak a keresztnevüket tudták. Nyíltan, kézfeltartással kellett szavazniuk arról, hogy én maradhatok-e. Huszonvalahányan lehettek, sok nő és néhány férfi. Szavaztak, és maradhattam, de azzal a megkötéssel, hogy az elkészült cikkről újra szavazni fognak, és csak akkor hozhatom nyilvánosságra, ha kivétel nélkül mindenki elfogadja. Szívbe markoló, mély történeteket osztottak meg egymással és így velem is. Én csak ültem és hallgattam ott mint egy szerencsés kívülálló. Izgultam, amikor átküldtem nekik e-mailen a cikket jóváhagyásra, de egyöntetűen elfogadták. Utána megható e-maileket kaptam. Sokan megköszönték, és hálásak voltak, hogy a Képmás foglalkozik ezzel a témával.

– Megírhattad volna ezt a cikksorozatot úgy is, hogy csak szakértőket kérdezel, vagyis jóval kisebb energiabefektetéssel, de azért látványosan.

– Igen, de én kíváncsi lettem, amikor megtudtam, hogy létezik ilyen terápiás csoport. Sok cikkben kérdeznek meg szakértőket, viszonylag kevés újságíró megy el „terepre”, az érintettekkel találkozni. Amikor a visszajelző e-maileket kaptam, akkor döbbentem rá, milyen nagy súlya és hatása van annak, amit megírunk, különösen, ha emberi sorsokról van szó.

– Mi a véleményed a klímaváltozás elleni küzdelemről, a környezetvédelemről?

– Nem hiszek a szélsőségekben, csak abban, amit én is meg tudok tenni: komposztálok, szívesen használom a tömegközlekedést, nem veszek avokádót, elzárom a vizet fogmosás közben. A pici személyes döntésekben és a helyi közösségi döntésekben bízom elsősorban, nem a nagypolitikában. Az önkormányzati választásokat mindig nagyobb izgalommal követem, mint a parlamenti választásokat, mert azt tapasztalom, hogy az én életemre közvetlenebb hatást gyakorolnak.

A klímaváltozással is így vagyok: tudomásom van róla, hogy mi folyik a Föld túlsó felén, de én csak azért tudok tenni, ami itt van, Magyarországon.

– Feltűnt nekem, hogy nagyon szereted Szlovéniát, többször nyaraltál ott. Mi az, amit idehoznál onnan?

– Az általánosan jellemző angol nyelvtudást és a zöld szemléletmódot. Van bennük egy hatalmas életigenlés, vidámság, annak ellenére, hogy történelmük során őket is sok nehézség érte, mint minden népet itt e térségben, viszont ők többnyire jól jöttek ki ezekből. Nálunk, itthon a pesszimizmus, a kishitűség a tanult mentalitás, míg ők valószínűleg már a családban és az iskolában elsajátítják, hogy „meg tudod csinálni, képes vagy rá”.

– A kereszténység félreértelmezett tanítása is sugallja az alázatosságot, a túlzott önkontrollt, az elzárkózást a „bűnös világtól”. Pedig egyre nagyobb elvárás, hogy a keresztények hathatósan kommunikálják a keresztény értékeket a nagyközönség felé.

– Igen, én is érzékelem ezt a problémát, sőt, néha küzdök is ezzel. Fülembe cseng egyik egyetemi tanárom intése: „Edit, ha ezt így folytatja, maximum egy plébániai lapot fog szerkeszteni!” Nagy lecke volt nekem. Zavar tapasztalható abban is, hogy a keresztény média nem hitoktatást jelent, és ezt sokan nem értik még a keresztény újságírók közül sem. Nem jut el az üzenet a kívülállókhoz, ha egyházias nyelven közlünk bensőségesen vallásos tartalmakat, vagy ha a parlamenti felszólalást tekintjük hittanórának. Sajnos a harsány vidámságot, jó értelemben vett lazaságot sem tartják sokan összeegyeztethetőnek a keresztény mivolttal. Rossz, ha hagyjuk magunkat bezárni ilyen dobozokba.

Csorba Edit

– Augusztus huszadikára írtál egy szép, önvívódástól sem mentes cikket a magyarság szeretetéről. Ebből kiderült, mennyire fontosak számodra a hiteles nemzeti hagyományok: akár a példaértékű emberek vagy éppen a halottaink tisztelete.

– Ezek tartanak meg minket. Szeretem az ünnepeinket: nem tudok például az adventre úgy gondolni, hogy jaj, mennyi nyűg még karácsonyig! A hit nélküli külsőségeket is elfogadom, azok is az ünnephez tartoznak, és rajtunk múlik, hogy az arányokat, az egyensúlyt hogyan teremtjük meg. Csak az az igazán zavaró és szomorú, amikor valaki a hagyományos ünnepeket teljesen ki akarja hagyni az életéből, mert az gyökértelenségről árulkodik.

A melldöngető magyarkodás taszít, és nem vagyok rajongó típus se, de a magyarság ikonikus alakjai és sportsikerei összekötnek, ezért fontos felmutatni.

– Van hobbid? Mit olvasol szívesen?

– Szabó Magdát például mindig, de az utóbbi időkben fedeztem fel magamnak Linn Ullmannt. Szépirodalomból szinte mindenevő vagyok. A kerámia most a nagy „szerelem” az életemben. Néhány éve kezdett nagyon érdekelni az agyagozás. Férjemtől ajándékba kaptam egy négyalkalmas workshopot egy keramikus művésznél – ennyi elég volt, hogy megszeressem és ott ragadjak. Ha hullafáradtan megyek el hetente egyszer kerámiázni, akkor is kipihenten és derűsen térek utána haza. Kreativitást igényel, ugyanakkor van egy monotóniája is ennek a munkának, és nekem mindkettőre szükségem van.

– Csorba Kerámia. Viccesen hangzik, kedves áthallása van.

– Egyszer elkészítem a magam csorba bögréjét!