„Ma csodálatos dolog fog veled történni” – Alföldi Melinda teljes életet él lábprotézissel is

– A kálváriád egy ártalmatlannak tűnő lábfájással kezdődött…
– Nem gondoltam, hogy nagy lehet a baj, de mivel a fájdalom már szinte elviselhetetlen volt és akadályozott a járásban, elmentem a váci kórházba. Az ottani orvos csak egy lúdtalpbetétet írt fel, így hát kerestem egy magánorvost is, aki ultrahangos kezelést alkalmazott, és amikor az sem segített, szteroidos injekciót adott a talpamba.

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt a lehető legrosszabb megoldás, ugyanis a borsónyi méretű daganat tojásméretűre nőtt.

Ezt az Ortopéd Klinikán kétszer kiműtötték, de később újra visszanőtt. Amikor harmadszor várakoztam műtétre, a folyosón a klinikai doktor odavetette nekem, hogy ha idősebb lennék, már az első alkalommal amputálta volna a lábam. Évekig alternatív gyógyászati megoldásokkal próbálkoztam, még varázslónál, kineziológusnál is jártam, hiszen próbáltam abba kapaszkodni, amibe lehetett, de sajnos nem lett jobb a helyzet. Egy ideig stagnált az állapotom, ekkor mertünk vállalni a férjemmel gyermeket. A fiam születése után egy évvel ismét nőni kezdett a daganat – egy másik orvos végül felrázott, és közölte:

„Ez már nem vicc, Melinda. Ha nem vágjuk le a lábát, másfél éve van hátra!” Beláttam, hogy nem menekülhetek el, és beleegyeztem az amputációba.

– Emlékszel, hogy milyen gondolatok fordultak meg a fejedben az amputáció szó hallatán?
– Talán megdöbbentő, amit mondok, de én ezt az egészet valahogy már gyerekkorom óta éreztem. Sejtettem, hogy történni fog valami a lábammal. Az amputáció hallatán nem ijedtem meg, nem sírtam, elfogadtam a helyzetet. Úgy voltam vele, hogy ha ez kell ahhoz, hogy tovább tudjak élni a családommal, akkor bele kell egyeznem. Tudtam, hogy teljes életet szeretnék élni. Sikerült. Sőt, talán a lábam elvesztése óta még jobban élvezem az életet, mint korábban.

Kép: Otto Bock Kft. 

– Ezután speciális protézisre szorultál…
– Igen. A kerekesszéktől mindig is féltem. Egyszer ültem bele a műtét után, hogy lezuhanyoztassanak, és akkor is azt mondtam, hogy ezt soha többet! Amit tudok, megoldom önállóan. Egyébként roppant nagy szerencsém volt – a bank, ahol dolgoztam, visszavárt a szülés és a műtét után is, és felajánlották, hogy a protéziscserék árában anyagilag maximálisan támogatnak.

– Mikor jött el az az idő, amikor anyagi segítséget kellett kérned?
– Nem szerettem volna, ha megítélnek vagy ha sajnálnak. Akkoriban meglehetősen nagy stresszel járt a munkám – folyton próbáltam bizonyítani, képeztem magam, túlórákat vállaltam. Hitelbíráló lettem, ami a korábbinál is több stresszel járt, és hétvégenként is dolgoztam. Egy vezetőváltás után az új gárda új támogatási elképzelésekkel érkezett: a protézisre eddig adott összeget megvonták tőlem, és ezzel csaknem egyidőben változott egy OEP-szabályozás is: a protézis, amit két-háromévente cserélni kell, még drágább lett. Nagyon megijedtem. Fogalmam sem volt, hogy fogunk fizetni (a férjem már így is három munkahelyen dolgozott). A médiához fordultam, ott beszéltem a problémáról. Szerencsére jött a segítség: megtalált a Baptista Szeretetszolgálat programigazgatója, aki mellém állt.

– A korlátozottsággal kapcsolatban még mindig dolgozik a társadalomban egyfajta szemérmesség, sőt, távolságtartás. Érezted valaha, hogy az állapotod tabu?

– Akkor éreztem, amikor az összes barátom elhagyott. Gyakorlatilag ketten maradtunk a férjemmel.

Nem voltak soha olyan barátnőim, akikkel sülve-főve együtt lettem volna, de volt baráti társaságunk, ismeretségi körünk. Rosszul esett, hogy mindenki eltűnt mellőlünk. Utólag azt mondták, hogy nem tudták, hogyan kezeljék, hogy protézissel élek.

– Az elmúlt több mint tíz év során volt olyan pont, amikor elveszítetted a türelmed és azt mondtad, hogy dühös vagy a világra, mert igazságtalan, ami a lábaddal történt?
– Volt ilyen. Nehéz volt elfogadni, hogy az állapotom végleges. A férjemnek mondtam egyszer egy kissé felindultan, hogy oké, most már megtanultam a leckét, de kérem vissza a lábam! Valószínűleg nem a jó irányban haladtam – a lábbal kapcsolatos problémák legtöbbször ilyesmit üzennek.

Kép: Otto Bock Kft.

– Annak ellenére, ami történt, azt érzem rajtad, hogy maximálisan megéled a nőiséged.
– Eleinte úgy éreztem, hogy a nőiségemből elveszett valami. Szembesültem azzal, hogy csak két centis sarokmagasságú cipők közül válogathatok az üzletekben, és hogy a művégtag miatt olyan szoknyákat előnyös viselnem, amik eltakarják a térdem.

– A lábprotézised nem feltűnő. Ennek ellenére gyakran megbámulnak?
– Igen. Ez az oka annak, amiért inkább Szlovákiába járunk át strandra. Külföldön, például Amerikában elfogadóbbak az emberek, ott az is trendi, ha burkolat nélküli protézissel jársz-kelsz. A Facebookra sem teszek ki olyan fotót magamról, amin látszik a művégtag. Nem ért még verbális atrocitás, de én inkább igyekszem előre elzárni magam az esetleges bántások elől.

– Említetted, hogy a hátországod egyik fontos pillére a fiad, illetve a férjed, és időközben új taggal, egy tündéri kislánnyal, Kamillával bővült a család.
– Kamillát két éve fogadtuk örökbe. Őt tulajdonképpen egy miómámnak, vagyis egy sorsszerű találkozásnak köszönhetjük.

A kórházban, ahol műtöttek, a mellettem lévő ágyon feküdt egy huszonéves, igazán szép, diplomás anyuka, akiről kiderült, hogy nem fogja hazavinni a kisbabáját.

Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen anyukának lenni a világ legcsodálatosabb feladata. Próbáltam eltéríteni a szándékától, de hiába. Úgy éreztem, azonnal tennem kell valamit, így hát felhívtam a férjem, megbeszéltük, hogy örökbe fogadjuk a kislányt, akit akkor én még csak nem is láttam. A férjem sokkal zárkózottabb, mint én, de furcsamód nem tiltakozott. A kórházból egyhetesen már mi vittük haza Kamillát. Megmentettük a gyermekotthontól.

Kép: Alföldi Melinda / Facebook

– Rengeteg önmagával elégedetlen embert látni manapság. Sokan a tükör előtt állva ostorozzák magukat, koplalnak vagy habzsolnak, pánikolnak egy-egy ránc láttán, és vannak, akik elkeseredettségükben kés alá is fekszenek. Rajtad semmiféle félelmet nem érzek, sőt, egy pozitív hozzáállású nő képe bontakozik ki a beszélgetés során.
– Talán elcsépeltnek hangzik, de sok igazság van abban, hogy a szépség belülről fakad. Lehetsz szép, de ha frusztrált vagy, akkor a szépséget képtelen leszel közvetíteni a világ felé.

Én kiírtam magamnak a tükörre: „Ma csodálatos dolog fog veled történni.”  

Mindennap elolvasom, és törekszem arra, hogy belül (is) szép legyek, minden napot megéljek. Ami még fontos: eszem ágában nincs másokhoz méregetni önmagam vagy az elért eredményeimet.