Hogyan védhetjük meg gyermekeinket a stressz káros hatásaitól?

A stressz mai szóhasználatunkban negatív előjelet kapott. Selye János még az élet ízesítőjének, sava-borsának tartotta. A stressz nélküli élet, unalomba, fáradtságba, frusztráltságba fulladó lét lenne. A stressz kihívás, erőpróba a szervezet pszichés és fizikai teljesítőképességének mozgósítása, válasz a megváltozott viszonyokra, a fejlődés lehetősége. Iránya kettős, harcra, vagy menekülésre késztet.

Mint az életben mindenben, itt is a mennyiségen van a hangsúly. A túl sok stressz ingerlékennyé, rosszkedvűvé, világos gondolkodásra képtelenné és gyakran beteggé teszi az embert. A mai emberek olyan információ áradatnak vannak kitéve, hogy a feldolgozással már meg sem próbálkoznak, reakcióikban a menekülés válik a leggyakoribb stratégiává. Ennek különféle megjelenési formái lehetnek; a betegség, a szeparáció – a képernyőfüggőség (mintha egy bura alatt ülne az ember, amely saját gondolatait is kiűzi a fejéből), fülszaggató, agyat szétziláló zene, tudatmódosító szerek használata. Van, aki már a menekülésre sem képes; alvászavara támad, pánikrohamok kínozzák, és van, aki teljesen kiszáll, nem hajlandó iskolába járni. A korábbi évtizedek adataihoz képest egyre több a kérés, hogy a gyermekek magántanulóként folytathassák tanulmányaikat.

A modern kor emberének már nem reagálni, hanem reflektálni kéne a stresszre.

Ma már a helyzetek jóval bonyolultabbak, sokrétűbbek, elemzést kívánnak, hogy eredményesen válaszolhassunk rájuk. Ehhez le kéne lassulni, szervezetünket, tudatunkat gondolkodásra képes állapotba kéne hozni.

A stressz akkor válik problémává, ha érzelmi elszigeteltséggel is társul. Kezelésének módjait elsősorban a szülői házban sajátítja el a gyermek.

Családtagként megtapasztalja, hogyan reagálnak a szülei, a környezetében élő felnőttek az őket ért megpróbáltatásokra, mennyire képesek szembenézni az életük kihívásaival. Nem a gyermekek felelősek a problémák megoldásáért, de joguk van arról tudni, hogy mi zajlik a családban. Biztonságérzetük azon a megerősítésen alapul, hogy ők szeretetreméltóak. Szükségük van a meghallgatásra, az őszinteségre, nyitottságra, az érintésre. Az elszigetelt gyermek problémássá válhat. Az érzelmileg jól tartott gyermek kifejezi csalódottságát, nem lesz feldúlt, hamar kitalálja, mit kezdjen a stresszel. A kissé sérülékeny gyermek kiborul, de ez az érzelmi megingása nem tart sokáig. A sérült gyermek, napokon keresztül rágódhat a történteken, revánsot, bosszút forralva, felmentő körülményeket keresve.

A 10 éves Balázs zsenialitáshoz közelítő IQ-val, korosztályában kiemelkedő sakktudással rendelkező fiú. Már ez a helyzet is kissé kívül tartotta őt az osztályközösségből, de azért akadt egy barátja, aki szintén tehetségesen sakkozott. A barát édesanyja az iskolában tanított. Ebben a felállásban a baráté volt a domináns szerep, úgy az osztályközösséggel, mint a Balázzsal kapcsolatos viszonylatban. Közösen neveztek be egy versenyre, vidékre ahová a pedagógusnő kísérte el őket. Balázs sokkal jobban szerepelt, mint osztálytársa ez megbillentette az addigi hierarchiát. A sakktudás, mint érték törlődött az osztály értékrendjéből, Balázs még mellőzöttebbé vált a gyerekközösségben. Jól látta, hogy korábbi barátja próbálja ilyen módon fenntartani vezér státusát. Válaszul energiáit a bosszúra összpontosította. Durván gúnyolta, piszkálta a fiút, ezzel tanárai ellenszenvét is kiváltotta. Tanulmányaira, a sakkra sem tudott kellően koncentrálni, állandó frusztráltsága a sakkszakkörben is konfliktusokba sodorta, verekedés miatt hazaküldték az egyik versenyről. Segítséggel, támogató terápiával, pszichodráma csoportban való részvétellel sikerült stressz feldolgozó képességét megnövelni. Elfogadott, megbecsült tagja lett az osztályközösségnek, sakkpályafutása felfelé ível.

Gyermekeink számára nem mindig a felnőttek értékrendje szerinti fontos dolgok jelentik a stresszt. Néha kifejezetten bagatellnek tűnő esemény, jelenség vált ki belőlük aránytalannak tűnő reakciót.

Az 5 éves Petra szülei a válás mellett döntöttek. Számukra ez a döntés már lezárt érzelmeket is jelentett. Szülőként együtt tudtak működni és mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy lányuk érzelmi biztonsága ne inogjon meg. Megbeszélték, hogy mit és hogyan fognak megfogalmazni Petra számára és mindketten jelen voltak, amikor közös döntésükről beszéltek a kislánynak. Legnagyobb meglepetésükre nem a szülők szétköltözése aggasztotta a kislányt, hanem arról érdeklődött, ezentúl hol lesz az ő ágya.

Az iskolák, oktatási intézmények gyakran esnek abba a hibába, hogy a teljesítmény mentén értékelik diákjaikat, egész személyiségükről nem vesznek tudomást. Ezzel azt sugallják, hogy csak a folyamatos csúcsra járás értékelhető pozitívan, a legkisebb hiba, megbicsaklás az örök vesztes kategóriába süllyeszti a személyt. Gyakran stresszelik a gyerekeket műszeres mérésekkel, pl. hány szótagot tud elolvasni X perc alatt.

Zsófi a gimnázium első évében ismerkedett meg a francia nyelvvel. A német, angol tanulmányai során szerzett tapasztalataiból úgy érezte jó nyelvérzékkel rendelkezik, de mégis nagyon izgult az első önálló szereplés előtt. Balszerencséjére már több hét is eltelt az év eleje óta és őt még mindig nem feleltették. Egy órán azután sor került erre is. Megszólalása előtt a tanárnő azt a pedagógiai szempontból teljesen elfogadhatatlan kijelentést tette, hogy az első hibánál egyes. A lány ezután belegabalyodott az első szóba, utána hibátlanul elolvasta a szöveget és megkapta az elégtelent. „Nem beszélsz elég elegánsan” – fűzte hozzá még a tanárnő utolsó tőrdöfésként.

Már egy korábbi cikkemben is megfogalmaztam azt az aggályomat, hogy kevés iskolában fordítanak elég figyelmet a közösségépítésre. A legtöbb fiatal magányosan, vagy egy-két fős véd és dacszövetségben tölti el középiskolai éveit. Az osztálytársak riválisok, ellenséges klikkek tagjai. Elvétve hallani közös tanulásról, egymásnak segítésről. Maximum másolni adják oda a leckét, de nem érdekük, hogy a másik is felzárkózzon. Ilyen közegben tényleg nehezebb megbirkózni a kihívásokkal, nehéz elhinni, hogy a másik nem az én kudarcaimból merít erőt a további meneteléshez.

A 14 éves Csaba félévkor került át egy igen erős gimnáziumba. Minden energiáját mozgósítva felzárkózott a sok kiváló közötti első öt közé. Élvezte tanárai diszkrét elismerését, ami azután elvárássá változott vele szemben. A következő tanévben fogcsikorgatva, de állta a versenyt. Dührohamai, alvászavara, pánik tüneteket mutató rosszullétei jelezték kimerültségét, a ránehezedő elviselhetetlenül nagy stresszt.

Éles a verseny. Felnőtt, gyermek folyamatosan megélheti, hogy nem pótolhatatlan, hamar kikerülhet a rendszerből. Az ősközösségben, ha valakit kitaszítottak az halálos ítéletet jelentett. A közösségen kívüli lét ma is halálfélelmet mozgósít az emberekben. Nem szabad megengedni, hogy gyermekeink magányos harcosként, vagy szubkultúrák tagjaként nőjenek fel! Integráló, támogató, az egyént kiteljesítő családokra, iskolákra, közösségekre van szükség!