A víz az új folyékony arany

„A 67 éves maszáj asszony, Nepapa Kishoivan mindennap öt órát gyalogolt 30 éven át, hogy a családja ne haljon szomjan” – éppen vacsorát készítettem, amikor fél füllel meghallottam ezt a mondatot egy Kenyáról szóló dokumentumfilmben. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, lefoglalt a szokásos esti program. Aztán később, amikor lefekvés előtt a zuhany alatt álltam, hirtelen eszembe jutott a kenyai asszony, aki az egész életét vízhordással töltötte, úgyhogy spórolni kezdtem. Megnyitottam a csapot, a hajamra engedtem egy kis vizet, majd elzártam, aztán újra és újra. Figyeltem, ahogy a víz vastag sugárban folyik a lábam előtt, egyenesen le a csatornába, a szennyvízbe. Vajon Nepapa hány órát gyalogolt, hogy annyi vizet szerezzen a családnak, amennyit az imént egy mozdulattal kiengedtem a csapból?

A világban nem mindenki olyan szerencsés, mint én, 844 millió embernek nincs közvetlen hozzáférése tiszta vízhez, és becslések szerint évente mintegy 17 millió nő szül olyan kórházban, ahol még kézmosásra sincs lehetőség.

Pakisztánban és más aszály sújtotta területeken egyre több drogbanda állt át az illegális vízkereskedelemre, mert lassan értékesebbé válik, mint az arany. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az édesvíz elengedhetetlen az élethez, és hiába megújuló erőforrás, a kőolajhoz hasonlóan korlátozottan áll rendelkezésünkre. Vagyis ha valaki többet használ, akkor a másiknak kevesebb jut, és ez sokszor fegyveres konfliktussá fajul.

Upmanu Lall, a Columbia Egyetem professzora szerint a vízkészletek elégtelensége elsősorban azokban a régiókban jelent gondot, ahol eleve küszöbön áll a háború. Ugyanakkor, ahol valamilyen más okból harcolnak, ott a kiépített ivóvízellátás válik a konfliktus egyik első áldozatává. A különféle népcsoportok között 1980 óta kirobbant fegyveres összecsapások 23 százalékának hátterében az ivóvízhez való hozzáférés problémája állt.

A víz nem folyik, a vér viszont igen

„Korábban búzamezők terültek el a tó felé vezető út mentén, megszámlálhatatlan hajó ringatózott a vízen, és hatalmas halpiacok voltak” – így nézett ki a Csád-medence néhány évtizede egy helyi lakos szerint.

A tó 40 év alatt elveszítette felületének 90 százalékát, ezzel párhuzamosan a régióban élők száma a ’70-es évektől 7 millióról 30 millióra duzzadt.

Azok, akik már nem tudnak megélni a halászatból, a mezőgazdaságban keresnek munkát, de a pásztorok és a farmerek közötti állandó feszültség miatt egyre nehezebb boldogulni. Az előbbiek, a részben a túllegeltetés következményeként kialakuló elsivatagosodás hatására új területre hajtják az állataikat, ahol már élnek földművelők, akik értelemszerűen nem szívesen osztoznak az egyébként is szegényes erőforrásokon. Ráadásul a Boko Haram nevű iszlamista terrorszervezet is állandó fenyegetést jelent a régióban. A terroristák elfoglalják a földművelők területeit, kisajátítják a kutakat, és rettegésben tartják a lakosságot. Ez csak egyetlen példa a megszámlálhatatlan konfliktus közül (Dél-Afrika, Dárfúr, India, Pakisztán, Szíria, Gázai övezet stb.) amely a víz körül alakult ki, és amely sokakat kényszerített menekülésre.

Egyetlen csöpögő vízcsap havonta kb. 170 liter vízveszteséget jelent!

Szakértők szerint a fejlett ipari országok jelenleg két-háromszor annyi vizet használnak, mint amennyit a természetes vízkörforgás biztosít, világszerte pedig a vízvezetékrendszerek, csőtörések vagy szivárgások miatt a szállított víz 30 százaléka vész el. 

Nyilván a világ politikai döntéshozóinak és a tudósoknak van a legnagyobb szerepük abban, hogy az új technológiák bevonásával tartós megoldás szülessen a vízválság kezelésére. Mi, hétköznapi emberek annyit tehetünk, hogy takarékoskodunk a vízzel és nem szennyezzük.

Nem folyatjuk feleslegesen, nem öntünk sütőzsírt vagy környezetkárosító vegyszereket a lefolyóba, megcsináltatjuk a csöpögő csapot, esetleg felfogjuk az esővizet (vagy a kád vizét), hogy kiváltsunk néhány WC-öblítést, és ami a legfontosabb, a gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy becsüljék meg a vízkincsünket. Mivel a klímaváltozás a vízhiány egyik legjelentősebb kiváltó oka, azzal segítünk a legtöbbet, ha környezettudatosan élünk. Hiszen a vízválság már rég nem csupán egy horrortörténet, amivel a kicsiket ijesztgetik, amikor úgy felejtik a csapot, hanem a jelenkor egyik legégetőbb, megoldásra váró problémája. Egyik fogyatkozó erőforrásunk sem jelentett élet-halál kérdést, egészen mostanáig. Egy biztos, a víz korlátlan rendelkezésre állását nem vehetjük többé magától értetődőnek, és ha nem teszünk valamit, hamarosan hiába nyitjuk meg a csapot.