„Háromféle hang kavarog bennem” – Bolyki Sára már a Bolyki dinasztia új generációját képviseli

Jazzénekes, népdalénekes vagy mindkettő egyszerre? A zene bármelyik formájához nyúl, arannyá változik. A Bolyki Brothers dinasztia fiatalabb generációjának képviselője, Bolyki Sára lubickol a különféle stílusokban és színpadi közegekben, mégis mindegyikben őszintén és hitelesen szólal meg.

– Az egyre népszerűbb magyar a cappella kvintett, a Jazzation legfiatalabb tagja vagy. Kakukktojásnak érzed magad?
– Egyáltalán nem. Igaz, van köztünk pár év korkülönbség, de ezt kevés dologban lehet tetten érni. Jól megtaláltuk a közös hangot.

– Na de a népzenész háttér?
– Persze, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének hallgatójaként csatlakoztam hozzájuk, de közben jazzt is tanultam a Bartók konziban, papírom is van róla!

– Könnyűzene? Rétegzene? Hol a helyetek a honi zenei életben?
– Ez a kérdés minket is foglalkoztat, és a válasz folyamatosan formálódik. A csapat lassan tizenöt éves, és egyre szélesebb közönséget szólít meg. De könnyűzene helyett inkább szórakoztató zenét mondanék. Tavasszal a dániai Aarhus Vocal Festivalra egy Adele-dalt kellett feldolgoznunk kötelező anyagként. Ez annyira érdekes volt, hogy most próbálunk ebbe az irányba is nyitni, népszerű dalokat a saját szánk íze szerint feldolgozni. Mert azért a jazzes hangzásvilághoz ragaszkodunk – így bizonyos szempontból rétegzene is a mienk.

A jazz-a cappella műfaj még nem túl ismert Magyarországon, megvan a maga sajátságos közönsége. De azért egyre többen szeretnek meg minket, gondolom, a sokszínű repertoárunk miatt.

– Az a cappella és az amerikai zenei nyelv jóformán családi örökségedhez tartozik…
– Igen, örökség, de mégsem a zenei anyanyelvem. A szüleim igazából klasszikus zenészek. Édesapám, Bolyki András persze a Bolyki Brothers tagja, de amúgy hegedül és brácsázik, anyukám pedig csellótanár, és a biatorbágyi zeneiskolát vezeti, amelyet nagymamám hozott létre. Ha szólt otthon zene, az leginkább a Bartók Rádió volt. A jazzel is aránylag későn ismerkedtem meg. Egyébként szuper a családom, tele van példaképekkel, akikre felnézek. Gyerekkoromban ingergazdag közeg vett körül, könyveket nyomtak a kezembe, koncertekre mentünk…

Nagy bizalmat és nagy szabadságot éltem meg a családban, és ez olyan útravaló, amit nem tudok eléggé megköszönni. 

– Hogy jutottál mégis a magyar zenei hagyomány közelébe?
– Mivel szépen énekeltem, a tanító nénik elküldtek a népdaléneklési versenyre. Ott felfigyelt rám Magdó Ildikó népzenetanár; az ő szárnyai alatt egyre inkább megszerettem ezt a kultúrát, ezt a zeneiséget. Népzene, klasszikus zene, jazz – ez a háromfajta hang kavarog bennem még mindig.

– És hol vagy ebben te magad?
– Amikor népzenét tanulunk, akkor – legalább is kiindulásképpen – bizonyos emberek hangfelvételeit másoljuk. Másrészt viszont kollektív, közösségi tudást és ízlést próbálunk elsajátítani. Hogy hol vagyok ebben én magam, arra a mesterképzés vége felé kezdtem ráérezni, mert egyfajta érési folyamat kell hozzá. És erős önkifejezési vágy, amely a hagyományos dallamokban és szövegekben jól használható eszközöket lát. Ahogy az ember érzi, hogy egyre jobb fogalma van az egészről, úgy egyre bátrabban elszakad a másolástól.

– Ösztöndíjasként fél évet töltöttél Grúziában. Mi vitt oda? És mit hoztál onnan?
– Egy grúz a cappella együttes – The Quintessence – keltette fel az érdeklődésemet a grúz népi többszólamúság iránt. Az ő meghívásukra, a Jazzationnel jártam először Tbilisziben. Egyszer el akartunk menni egy ortodox liturgiára, de mire odaértünk, már vége volt. Viszont éppen próbált ott egy hagyományos grúz zenét éneklő kórus, tizenéves fiúk énekeltek egy idősebb énekes vezetésével, vagy nyolcan.

Több mint egy órán keresztül ültünk ott, és az a zeneiség, a rezgések, a teltség, az erő, amit ott testközelből tapasztaltunk, engem teljesen lenyűgözött.

Akkor már forgattam a fejemben, hogy jó lenne Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulni, és ekkoriban lett a Zeneakadémia partnerintézménye a Tbilisi State Conservatoire. Sasvári Bori évfolyamtársammal ketten bele is vágtunk. Egyik tanárunk rögtön kezünkbe is nyomta a grúzok kedvelt pengetős hangszerét, a csongurit. Addig a zongorán kívül más hangszeren nem játszottam, és nagyon felszabadító volt újra kezdőnek lenni. Grúzia gyönyörű ország, csodálatos helyekre jutottunk el. És elkezdtem saját dalokat írni. Még csiszolgatom az anyagot, és keresem a zenészeket, akikkel szívesen elénekelném.

Kolostor Grúziában - Fotó: Bolyki Sára

 

– Hallgatóból oktató lettél a népzene tanszéken. Hogy boldogulsz az új generációval? Vagy ugyanahhoz a generációhoz tartoztok?
– Nagyon izgalmas kihívás, hogy ilyen fiatalon, épp csak formálódó elképzelésekkel milyen utat válasszak, amelyen hatékonyan tudjuk egymást inspirálni.

Az énektanítás voltaképpen pszichológiai stratégiák felállításából áll.

Adott a tananyag, az eszköztár, a hangképzési feladatok, de hogy mindez mennyire összekapcsolódik a személy belső világával, fejlődésével, azt nem is gondoltam volna.

– Népzenész barátokkal is zenélsz, a legújabb ilyen formáció a Babcsán Projekt, ugye?  
– Igen, ez a kiváló fúvós Babcsán Bence régóta érlelődő, izgalmasan organikus zenei világa. Leginkább verseket dolgoz fel, a zene pedig balkáni és magyar népi gyökerekből táplálkozik., Energikus, friss, jól meg lehet rá mozdulni minden tekintetben, úgyhogy nagyon élvezem! A Babra zenekar fellépésein is gyakran közreműködöm. Fekete Bori pedig megkért, hogy énekeljek vele a szólólemezén. Ez már meg is jelent, december 4-én mutatjuk be a Zeneakadémia Solti termében.

– Muszáj megint a Bolyki Brothers-szel előhozakodnom, hiszen tudjuk, hogy ők nem pusztán jó zenét, hanem gospelt adnak elő, vagyis tudatosan hirdetik az evangéliumot. Neked vannak tapasztalataid a szakrális zenében?
– Édesapámék harminc éve állnak a színpadon, és sajátosan új felfogást hoztak a keresztény zene világába. Több fronton meg kellett küzdeniük azért, hogy elfogadják őket. Az ő úttörő munkájuknak köszönhetem, hogy annyi szabadságot élhetek meg a gyülekezeti zenei szolgálatban. A biatorbágyi Keresztyén Testvérgyülekezetben zenélek rendszeresen, valamint a felekezetközi Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség (MEKDSZ) rendezvényein vezettem dicsőítést éveken keresztül.

– Van-e átjárás a dicsőítő és a profán színpadi zenélés között?
– Mindenképpen. Számomra természetes, hogy az életet fájdalmaival, örömeivel együtt átszövi a hit, és ha egy művész ezt megéli, akkor a munkásságában is óhatatlanul megnyilvánul. Dicsőítés közben egy éneklő közösség tagja vagyok, ahol egyértelműen Isten a figyelmünk fókusza. A legmélyebb, legragyogóbb lelki élményeim ilyen helyzetekhez kapcsolódnak, éppen mert nem én vagyok a fontos.

Színpadon, mások szeme láttára megnyílni egy befolyásolhatatlan erő számára, ami a Szentlélek… nagyon félelmetes dolog! Fejest ugrani a szakadékba – jöhet bármi!

Ennek a bárminek kiszolgáltatni magamat, ez sokáig nem volt magától értetődő. Aztán amikor új és új lehetőséget kaptam, és egyre nagyobb alázattal és bizalommal mertem „ugrani”, úgy jöttek egyre mélyebb pillanatok. Ezek felbecsülhetetlen értékűek számomra. Alázatra tanítanak, mert rajtam csak annyi múlik, hogy le tudom-e tenni magamat, tudok-e csatorna, közvetítő lenni. Amikor improvizálok, vagy nem spirituális témákról éneklek, az is lehet ilyesféle ugrás, csak olyankor egy-egy érzelem számára igyekszem megnyílni. Persze tudom, hogy Isten ezekben az érzelmekben is ott van... De volt már úgy, hogy szembefordultam száz vagy tízezer emberrel, akikkel éppen összekapcsolt az éneklés és a hallgatás, és magamban fohászkodtam értük.

Babcsán Projekt - Fotó: Szimpla Lemming Program

 

– Egyik koncertednek ezt a címet adtad: „Égre házat.” Milyet építesz?
– Egy René Magritte-kép volt a meghívón: a tenger fölött lebeg egy gigantikus szikla, azon egy kastély. A címválasztással a transzcendens iránti bizalomra akartam utalni. De a dalszöveg, amelyből idéztem, a kivonulásról is szól: „Ki nem akar búval élni, / Menjen mennyországba lakni / Építsen az égre házat, / Ott nem éri semmi bánat.”

Most jobb szeretnék mégis inkább a földön járni, jelen lenni abban, amit csinálok, aki vagyok.

 Ha nem is házat, de saját magamat ráépíteni a földre. Ez sokunknak nagyobb feladat, mint az égre házat építeni.

A Jazzation lejátszási listája
A Babcsán Projekt lejátszási listája
2019. augusztus 10-én a Zempléni Fesztiválon, Tarcalon, 11-én Zamárdiban, 13-án pedig a Szigeten, a Papageno színpadon énekelnek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti