Egy zseni és egy zseniális családi vállalkozás: Wagner és a Bayreuth-i Ünnepi Játékok
Bayreuth a német nép és Európa egyik kulturális „szívcsakrája”. Én nem vagyok fanatikusa Richard Wagnernek, de lenyűgöz műveinek monumentalitása és hihetetlen szellemi energiákról tanúskodó strukturáltsága, mítoszteremtő ereje. Úgy alakult a nyár – ilyen az, ha az ember hitvese operaőrült –, hogy eljutottam az európai szellemi kultúra egyik fellegvárába, a zeneszerző saját műveinek játszására épült bayreuth-i Fesztiválpalotába. A „zöld dombocskán” álló több mint 1900 férőhelyes színház 1876-os elkészülte óta – néhány háborút követő év kivételével – mind a mai napig helyszíne a neves Bayreuth-i Ünnepi Játékoknak.
Ám ahogy végigtrappoltunk a bajor kisváros főutcáján, tapasztaltuk, hogy 2019 júliusában a Wagnerre épülő identitást szembeszökően letarolta egy, az egész belvároson áthúzódó afrikai kitelepülés: szenegáli konyha, nigériai divat, tam-tam dobok, aranyos, szurokfekete kisgyerekek sokasága, és persze az Amnesty International „nélkülözhetetlen” sátra adta a zavarba ejtő kulisszát az Ünnepi Játékok miatt idesereglők számára. (Tudni kell, hogy a Wagner-ünnepre jegyet vásárolni 5–10 évnyi várólistát és évenkénti rendelési megerősítést feltételez, sok rajongó szó szerint kihal a jegyigénylők közül, a főpróbákra pedig – ugyancsak többéves várakozás után – főképp csak a zenei szakemberek juthatnak be.) A német és az európai kultúra e szakrális tere ma – a Willkommenskultur jegyében – távoli kultúrákra fókuszál: Afrikává alakított főutcájával mintegy görbe tükröt tart az identitásválsággal küszködő európai civilizáció elé.
De most nem is erről szerettem volna írni, sőt, még csak nem is a Parsifal-előadásnak az identitásokon való túllépésre kihegyezett rendezéséről, vagy a zsidóüldözésre asszociáló, egyébként kiváló „A nürnbergi mesterdalnokok”-előadásról. Sokkal inkább Wagnerre mint zseniális üzletemberre fókuszálnék, aki műveire építkezve olyan családi vállalkozást indított el, amely a mai napig komoly befolyást és kiváló megélhetést ad az utódoknak.
A mester ugyanis a kompozícióira komponált színházzal és az odaálmodott, máig sikerrel működő Ünnepi Játékokkal nemcsak önmaga számára állított emlékművet, hanem leszármazói életét, anyagi biztonságát is jó időre elrendezte.
Wagner tűzön-vízen keresztül létrehozott egy olyan színházat, amely az ő tervei szerint, az ő műveinek hű bemutatására épül – a géniusz tiszteletére, közadakozásból és uralkodói adományokból. Feleségével – Liszt Ferenc lányával, Cosimával – adományokért végigjárta Európát, hogy megvalósíthassa grandiózus álmát: „A Nibelung gyűrűje” című, négy részből álló operasorozatának előadását a mű bemutatására alkotott színházban. A házaspár szívóssága eredménnyel járt, ahogy Wagner írta, a színház „minden köve kettejük vérétől volt vörös”. 1876. augusztus 13-án a tetralógia első darabja, „A Rajna kincse” premierjén gördült fel először az új teátrum függönye.
A magyar Richter János vezényletével előadott mű nézői között ott volt Friedrich Nietzsche, Liszt Ferenc, Csajkovszkij és Edvard Grieg is. (Meg Vilmos német-római és a Habsburg-ági brazil császár is, és még sokan mások…)
Bár az előadássorozat deficites volt, Wagnerék nem adták fel a vállalkozást. Először csak A Nibelung gyűrűjét, azaz a négyrészes Ringet adták elő nyaranta, de közben Wagner utolsó művét, a Parsifalt is már kifejezetten ehhez az akusztikához írta, ide teremtette. A zeneszerző 1883-as halála után Cosima, a Wagner-hagyaték akkurátus őrzője, „Bayreuth királynője” aztán szép fokozatosan színre vitte itt a legtöbb Wagner-operát és zenedrámát, és – bár sokan rossz szemmel nézték, ahogy férje kizárólagos szellemi örököseként lépett fel – felvirágoztatta a fesztivált.
A színház és a köré épülő vállalkozás azóta is a Wagner-család irányítása alatt működik.
Cosima 1907-es visszavonulása, majd 1930-as(!) halála után Wagner fia, Siegfried Wagner karmester-zeneszerző vezette a Fesztiválszínházat. Korai halála után felesége, Winifred Wagner, Siegfried szép angol özvegye vette át az irányítást. Kiváló nemzeti szocialista kapcsolatai és Hitlerrel való bizalmi viszonya miatt a második világháborút követően bíróság elé állították és eltiltották a színház igazgatásától, így őt fiai, a Wagner-unokák: Wieland és Wolfgang Wagner követték a sorban, akik merész újításokat vezettek be, és ennek köszönhetően a fesztivál, az „Új Bayreuth” feltámadt poraiból.
Azóta újabb generációváltás következett be: a zeneszerző dédunokái vették át a családi stafétabotot. Némi kardcsörtetés után kiegyezett a két féltestvér, Eva és Katharina Wagner, és közösen vezették a bayreuth-i Fesztiválszínházat 2015-ig, amikortól már csak Katharina végzi a fesztivál irányításával járó feladatokat.
A Wagner-leszármazottak kulturális befolyása és az üzleti vállalkozás sikere törtetlen, ma is évente mintegy 58.000 jegyet adnak el a nyári fesztiválra, és a zenei élet kiválóságai láthatóak a színpadon.
A zeneszerző művei halhatatlanok; a Wagner-rajongók és a kultúrsznobok rendíthetetlenül állnak sorba a belépésért, a család pedig továbbra is kiválóan él a nagy ősből. Egy valami elől azonban – minden igyekezete és precizitása ellenére – még maga Wagner sem tudott kitérni: a rendezők minden korszakban a maguk képére formálják műveit. Napjaink Bayreuth-jában nyilvánvalóan egy nemzetek és vallások feletti elképzelés a meghatározó; a német összetartozás és a Parsifal keresztény áhítata helyett ez a globális, illetve a német nép háborús bűnösségét még mindig felemlegető világkép uralkodik.
De Wagner nem adja fel. Folytatás következik.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>