Rászólnál-e egy játszótéren cigarettázó kiskorúra? Mennyire vállalunk felelősséget mások gyerekeiért?

Életveszélyes játék

A MOM Sportközpontnál nemrégiben történt tragikus haláleset világított rá ismét a kérdés kínzó aktualitására – itt, mint ismeretes, egy édesanya veszítette el legkisebbik gyermekét a kiskorúak okozta tűzben.

Röviden összefoglalva a történet a következő: június végén egy édesanya három gyermekét (14, 11 és 8 évesek) a MOM Park bevásárlóközpontja mellett található Gesztenyés-kertben hagyta magára napközben, míg ő saját ügyeit intézte. Hogy mennyi időre, azt nem tudni pontosan. De ez az idő arra elegendőnek bizonyult, hogy a két kisebbik gyermek valahogy bemásszon a park mellett található sportközpont elkerített területére, és ott a létesítmény tetején található, használaton kívüli, lezárt fabódéba bejusson és tüzet gyújtson.

„Gyerekek, kiskamaszok, serdülők közösségét figyelve nem látszik mindig markánsan, mennyire szabályszegő a viselkedésük – nyilatkozta a képmás.hu-nak Balkuné Szűcs Emese tanácsadó szakpszichológus. – Olykor hangosak, szemtelenek, faragatlanok, de komoly gondot nem okoznak, máskor csendesen, észrevétlenül keverednek bajba. Már a kisebb gyerekek is tisztában lehetnek azzal, ha tilosban járnak, és ezt szándékosan teszik. Történhet kalandvágyból, ingerkeresés, kivagyiság vagy menőzés okán” – teszi hozzá a szakértő.

A fabódé pillanatok alatt lángra kapott. Az idősebbik testvérnek sikerült kijutnia, a nyolcesztendős húgának már nem.

Őt eszméletlen állapotban hozták ki a tűzoltók, életét minden erőfeszítés ellenére sem sikerült megmenteni. A tragédia óta eltelt időben sok egyéb információra derült fény a család hátterével, előéletével kapcsolatosan, de jelen cikknek nem ez a témája; tárgya ellenben az a kétségbeesett kérdés, amit egy édesanya írt az egyik legnagyobb közösségi médiafelület kerületi csoportjába néhány órával a baleset előtt (ez, bár az említett felületről később törölték, mégis eljutott a sajtóig – itt olvasható), és az arra adható, lehetséges válaszok.

Beavatkozni – de hogyan?

„Mindannyian tudjuk, milyen nehéz ilyenkor okosan beavatkozni – mondja Balkuné Szűcs Emese. – A kicsik megriadhatnak, ha rájuk szólunk, tovább állnak, és a szemünk elől eltűnve ismét azt tesznek, amit akarnak.

Érdemes kedvesen közelítve beszélgetést kezdeményezni velük. Ne förmedjünk rájuk, mert azzal csak az ellenállásukat növeljük!

Kép: Pxhere

Az alsós gyerekek, különösen, ha elhanyagoltak, szívesen válaszolgatnak jószándékú érdeklődésre, éppen ezért könnyen lépre csalják őket rossz szándékú, bűnöző egyének is. Ha elnyertük a bizalmukat, akkor akár rá is kérdezhetünk, mennyire tartják jó ötletnek például a cigizést, és tudják-e milyen károkat okozhatnak vele maguknak és a környezetüknek. Ugyanígy járhatunk el magányos kiskamaszok esetében. Más a helyzet, ha egy nagyobb csapat serdülő verődik össze polgárpukkasztás, esetleg italozás, drogozás céljából. Ilyenkor bármilyen reakció ellenálláshoz vezethet, ha pedig szer hatására módosult tudatállapotban vannak, akár ellenségnek is tekinthetnek bennünket. Így, amennyiben veszélyesnek ítéljük a viselkedésüket, inkább kérjünk segítséget például a közterület-felügyelettől.”

Az önkárosító viselkedés mögöttes okairól sem szabad elfeledkeznünk, hiszen az önkárosító viselkedés egyfajta figyelemfelhívás, lázadás, de segélykérés is lehet.

„Amennyiben ismerjük a gyermek hozzátartozóját, jó, ha először őt informáljuk. A nyilvános helyeken azért nehezebb a dolgunk, mert itt ugyan a szülő felel a gyermekéért, de nem feltétlenül van jelen, így nem tudjuk értesíteni” – vázolja Balkuné Szűcs Emese.

Közös felelősségvállalás régen és most

A paraszti társadalomban a családnak – mint a társadalom legkisebbik, ám legmeghatározóbb és ezáltal legerősebb egységének – nem csupán védő szerepe volt, hanem erősen személyiségformáló jellege is. A gyermekeket már kicsi kortól a közösség erkölcsi normáira tanították; a köszönéstől és megszólítástól kezdve egészen az általános erkölcsi felfogásig. Mint a népmesékben: igazmondásra, becsületességre, szorgalmas munkára és a felnőttek, illetve a közösség iránti feltétlen tiszteletre nevelték őket – egyrészt a családon belül, másrészt pedig a közösség aktív részvételével.

„Bárkinek – akivel tiszteletlen volt, vagy akinek kárt okozott – joga volt a más gyerekét megszidni, megbüntetni, megverni. A szülő szinte minden esetben a felnőtt pártjára állt, hiszen ő képviselte a közösséget, a közvéleményt, amelyhez a gyermeknek alkalmazkodnia kellett” – írja Csekő Csilla néprajzkutató a hagyományos falusi közösségek gyermekneveléséről szóló tanulmányában.

A gyermekek nevelése közös feladat volt; a gyakran többgenerációs házakban szerepet vállalt ebben az édesanya, az édesapa, a nagyszülők, esetleg idősebb testvérek, és mellettük az adott közösség többi tagja is.

„Idősebb férfiak gyakran mesélik: ha az utcán akármelyik felnőtt rájuk szólt, netalán kiosztott számukra egy nyaklevest, mert olyasmit műveltek, amiért a közmegegyezés szerint ez járt, akkor otthon inkább szerényen hallgattak, különben az apjuktól kapták a következő pofont, amikor kiderült a turpisság – mondja Balkuné Szűcs Emese. – Nyilván vissza lehetett élni ezzel a hatalommal, de a fiatalság nevelésének közfeladat-jellegét jól példázzák ezek az esetek. Mivel a gyerek nem cselekvőképes, vagyis nem látja át tettei következményét, nem ura saját magának. Éppen ezért a gondozója, többségében a szülője felel mindazért, amit tesz.

Korábban, amikor a közösség értékeiért mindenki felelősséget vállalt, a felnőttek közötti íratlan szabályok szerint a gondozó hiányában bárki átvehette a szülői pozíciót, és nevelhette a másik gyerekét, részben annak testi épsége, részben a közjavak védelme érdekében.

Ha egy gyerek a normát megszegve bajt csinált, és mondjuk felgyújtotta az erdőt vagy a termést, azzal több család megélhetését, jószágát, életét veszélyeztette, saját magáról nem is beszélve. Így egy időben érkező fejmosás sokakat megmenthetett.”

Kép: Pxhere

Napjainkban viszont egyértelmű eltolódás figyelhető meg az intézményes felelősségvállalás irányába.

Világunk egyre magasabb fokú individualizálódása, a család társadalmi szerepének fellazulása és a közösségek normatív erejének gyengülése mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy kevésbé vagyunk hajlamosak felvállalni közterületeken a nevelő szerepet más gyermekeivel szemben. Az emberek közül sokan talán korábbi rossz tapasztalatból, talán kényelemből vagy nemtörődömségből – vagy egyszerűen tanácstalanságtalanságból – fakadóan egyre kevésbé szeretnének beavatkozni, és inkább tolnák a felelősséget az állami intézmények felé.

Az intézményeknek is fontos szerepük lehet

Tagadhatatlan tény, hogy az állami intézmények is fontos szerepet játszanak a fenti jelenségekkel kapcsolatban, még akkor is, ha nem feltétlenül mindig első lehetőségként kellene hogy felmerüljenek egy adott helyzet kezelésében.

„A gyermek érdekében bejelentési joga bármely állampolgárnak, közhasznú szervezetnek vagy egyesületnek lehet, és szükség esetén ezzel bátran élhet is! A bejelentő személy adatait a gyermekvédelmi rendszerben zártan kötelesek kezelni, nem adhatják ki – mondja Balkuné Szűcs Emese. – A bántalmazásról, veszélyeztetésről vagy elhanyagolásról jelzési kötelezettsége van minden olyan intézménynek, illetve személynek, aki a gyermekkel kapcsolatba kerül nevelése, oktatása, egészségügyi ellátása, jogi érdekképviselete során (védőnő, gyermekorvos, pedagógus, nevelő, gyermek-, és ifjúságvédelmi szakember, családgondozó). Ezeknek az egyéneknek, ill. intézményeknek egymással is együttműködési kötelezettsége van, és amennyiben elmulasztják a jelzőrendszer tagjaként feladatukat, felelősségre is vonhatók – teszi hozzá a szakértő.

De, amint azt a szakpszichológus is hangsúlyozza: a hatóságok felé tett bejelentésnek az utolsó lépésnek kellene lennie, miután szembesítettük a szülőt gondozói feladatainak elhanyagolásával.

„Sajnos azonban sokan érdektelenné, közönyössé válnak, mivel a másik ember életébe beavatkozni rájuk nézve is következményekkel járhat. Vagy csupán nem szeretnének a hivatali bürokrácia útvesztőiben kavarogni, netán bírósági-peres ügyekbe keveredni jószándékuk miatt. Másrészt, a közösségektől elidegenedett, a közjóért tenni nem vágyó életszemlélet sem segíti az utcákon, köztereken kallódó fiatalok védelmét” – zárja gondolatait sokunk számára fájó őszinteséggel Balkuné Szűcs Emese.

A rendőrség közleménye szerint a tragédiát felelőtlenség okozta. A tűzben elhunyt kislány életét nem lehetett már megmenteni, és a gyámügy a szomorú eset után elvette az édesanyától két idősebb gyermekét.

Ezért is szolgáljon mindannyiunk számára lehetőségként a fenti, a gyakorlatban is jól hasznosítható prevenciós eszközök használata, hiszen egyben kollektív felelősségünk is.

Lehetőségeinkhez, képességeinkhez mérten igyekezzünk élni vele, hogy társadalmunk élhetőbb, egészségesebb és perspektivikusabb jövő elé nézhessen!