A pszichodráma szerelmesei

– Viki, két mondatodra nagyon emlékszem: „a dráma szerelmese vagyok” és „nagyon hiszek a nonverbális kommunikációban”. Kifejtenétek ezeket?

Viki: A verbális terápiákon el lehet csúszni a sok beszéddel, a dráma cselekvéses szintjén kevésbé. A pszichodrámát Mérei Ferenc hozta be Magyarországra. Az 1950-es években börtönbe került, ahol Jacob Levy Moreno, a pszichodráma megalkotójának könyveit kellett lefordítania. Annyira elkezdte érdekelni, hogy maga is belefogott. Ő a bibiai Salamon király történetével magyarázta meg a laikusok számára, mi a pszichodráma lényege: a királyt felkeresi két asszony, akik egy csecsemőről mindketten állítják, hogy a sajátjuk; mire ő azt válaszolja nekik: vágjátok ketté. Ő tudja, hogy ez nem fog megtörténni, de a két nő nem. Mivel ugyanazt mondják, Salamon rájön: verbális szinten nem fogja tudni eldönteni, melyik mond igazat. A „mintha cselekvés” szintjén viszont kiderül, mert ott valóságosan megtörténik az, ami máshol nem tud: az igazi anya inkább lemond gyermekéről, mint hogy megölje. Mérei szerint a cselekvés katarzisa egy sokkal mélyebb szint, ahol a valósággal dolgozunk. Míg a verbális terápiáknál olykor arra kell várni, hogy végre a lényegről beszéljünk, a pszichodrámánál arra kell vigyázni, hogy ne menjünk mélyebbre, mint amit elbírnak a résztvevők.  

– Semmilyen pszichológiai háttértudás nem kell a részvételhez, minimális elméletet adtok át, az egész nagyon tapasztalati. Ez is a nonverbalitással függ össze?

Dani: Igen.

A drámacsoportnak nem a képzés a célja, hanem az, hogy a cselekvés katarzisán keresztül hasson, önismerethez juttasson.

Ebben rejlik a pszichodráma hatóereje az összes többi pszichoterápiához képest. Amikor ezzel dolgozunk, akkor nem intellektualizálunk, nem beszélgetünk, nem elmélkedünk. Az alkalmakat indító, bejelentkező körökben is azt keressük, mi az, ami a dráma eszközeivel színpadra vihető, akcióvá tehető. És ugyanezt szolgálják azok a helyzetgyakorlatok is, amikor arra kérjük a résztvevőket: alkossanak élőképet egy számukra fontos helyzetről, vagy megkérdezzük, kik/mik lennének egy kitalált történetben.

– Nekem már van fogalmam róla, de aki még soha nem járt pszichodrámán, hogyan tudja azt elképzelni?

– Viki: Nehezen. Nagyon leegyszerűsítve: visszajátszunk valamit az illető élettörténetéből, úgy, ahogy ő megélte. Minden szerepet – nemcsak az érintett személyekét, hanem fontos tárgyakét, jelenségekét, érzelmekét – megélhet a dráma eszközeivel, így megtörténhet egy korábbi – akár saját gyermekkori – fájdalmas helyzet korrekciója. Végül pedig a feldolgozó körökben a csoport és a vezetők támogató jelenlétében megbeszéljük, mit élt át és mit kezdhet vele.

– Dani:

Például, ha van egy nehéz helyzete egy rokonnal, megélheti a helyzetet a másik szempontjából is – vagyis annak szempontjából, akit abban a helyzetben a legnehezebb megértenie. Amikor eljátssza a másik szerepét, jobban megérti őt és önmagát, és így kettőjük kapcsolatát.

Mindez nem az értelem, hanem az érzelmek szintjén zajlik, és vezethet a helyzet elfogadásához, a kapcsolat rendezéséhez. És azért történhet meg a másik fél jelenléte nélkül, mert a saját belső képeinkkel dolgozunk; ilyen belső képeink vannak mindenkiről, aki fontos vagy fontos volt az életünkben.

– Vannak felnőtt és gyermek pszichodrámacsoportok. Miért van szükség speciálisan szülőknek szólóra is?

– Viki: A gyermek pszichodrámacsoportnak fontos kísérője a szülőkkel végzett munka, és minket az érdekel szakmailag a legjobban, hogyan lehet a szülői konzultációkon túl még jobban segíteni ezt a folyamatot. Amikor ugyanis egy gyermekkel való munkát elvállalunk, akkor a szüleihez fűződő kapcsolatának rendezését is vállaljuk, vagyis nemcsak azt a nehézséget segítünk megoldani, amivel a szülő elhozta őt hozzánk. 

Dani: Ennek az egyik módja a szülőknek szervezett pszichodrámacsoport, ami annyiban különbözik egy klasszikus felnőtt csoporttól, hogy a szülői szerep felől közelítjük meg a kérdéseket.

Viki:

A gyermekek elakadásai legtöbbször a szülők elakadásaiból erednek; a pszichodráma módszerével ezeket átéljük és átdolgozzuk.

Ennek útja lélektanilag a következő: együtt közel megyünk egy nehéz helyzethez – ezek sokszor kisgyermekkori történetek, amelyekben az illető gyermekként egyedül maradt: elveszített egy szülőt vagy magára hagyták, akár lelkileg, akár fizikailag is. Ez az érzés általában annyira nehéz, hogy gyermekként elfojtotta magában, de most, amikor felnőttként újraéli, már nincs egyedül, hiszen ott a csoport és a terapeuta biztonságos légköre. És ekkor az ő szülői szerepének repertoárján is dolgozunk.

– Mivel magyarázható, hogy mi már a kezdetektől úgy éreztük: régóta ismerjük egymást?

Dani: Míg egy felnőtt csoportban mindenféle korú, nemű, családi és szocializációs háttérrel és nehézségekkel érkező ember van, a szülőcsoportot nagyon erősítik a hasonló szülői elakadások, összekovácsolja őket a közös szülői szerep, amikkel így nekik és nekünk is sokkal könnyebb dolgozni.

Drinóczy Viktória és Madocsai Dániel - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Viki: Az anyaszerepeiteken keresztül nagyon tudtátok egymást támogatni. És nekünk is segített az, hogy ismertük a szóban forgó gyermekeket. Egy sokkal teljesebb kép állt így össze. Ez egy többszintes folyamat: először elbeszélgetek a szülővel, aki elmeséli a problémát – ez a verbális szint; ezt a képet árnyalja a gyermekkel való találkozás és játék – ez már egy másik, a cselekvő szint; aztán látom a gyermeket kortárs interakcióban, ez egy újabb szint, és ehhez még hozzátesz, amikor a szülőket látom egy csoportban működni.

De a szülőcsoportba érkezőkkel nem csak mint szülőkkel foglalkozunk. Morenót idézve: „mindenki a szociális atomjával együtt volt itt”. Ezt a szociális hálót meg is jelenítettük a legelső alkalommal, amikor mindenkinek le kellett rajzolnia a hozzá legközelebb álló négy-öt embert, és egy-egy üzenetet megfogalmaznia a maga számára az ő részükről. Abban a hálóban minden szülőnél mindig benne vannak a gyermekei is.

Dani: A drámavezető szerepe nagyon fontos, de alapvetően hozott anyagból dolgozik.

Mindenki annyira engedi bele magát, amennyit ő maga elbír. Elcsépelt, de igaz: mindenki annyit kap vissza, amennyit beletesz.

A csoportnak pedig van egy szabályozó szerepe is: mindenki annyit hoz be, amit ő maga és a csoportban kialakult bizalmi szint elbír.

Viki: Ha a csoportvezető érzi, hogy fecseg a felszín, akkor neki kell végiggondolnia, miért nem jön létre a bizalmi szint. De nálatok nem ez volt a helyzet, ti már az első alkalommal a földön ültetek és ölelgettétek egymást, ha kellett, és végig nagyon aktívan és lelkesen vettetek részt egymás játékában, gyógyításában.

Dani: A csoportban létezésnek nagy ereje van; még arra is nagy hatással is van, aki csak nézi – ez a nézői katarzis. De az is nagyon izgalmas, hogy kit milyen szerepre hívnak be. Előfordul, hogy valaki nem tudja behozni a problémáját nagy játék formájában, de egy szerepfelkérés révén gyakorlatilag eljátszatják vele.

– Mi mind a tízen nők voltunk. Hol vannak az apák?

Dani: Az anya–gyerek kapcsolat az első, nem véletlenül az anyák jönnek el először. Az apakép általában a második, bár szorosan az anyai után következik. Ha az nincs rendben, akkor természetesen azzal is foglalkozni kell. Ráadásul később, a kamaszkorban akár fontosabbá is tud válni az apa, mint az anya...

Viki: Az anyák sokkal motiváltabbak a változásban, változtatásban, ezt jóval nehezebb elérni az apáknál. De nagyon szeretnénk az apákat is megszólítani.

Dani: Bármennyire szeretnék a nők, a férfiakat nem lehet csak úgy küldeni, de hívószó lehet számukra, hogy ezzel sokat segíthetnek a gyermekükön. A gyermekeikért pedig nagyon sok mindenre hajlandók az apák is.