Drasztikusan átalakult a védett tó élővilága egy nem őshonos halfaj miatt
Néha jól, máskor igen rosszul. Minden elismerést megérdemel, amikor gondos és precíz mérnöki munkával katedrálist épít, járművet fabrikál – ám amikor beavatkozik az élővilág folyamataiba, amelyeket nála bölcsebb konstruktőr tervezett, általában több kárt tesz, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Igazolja ezt számtalan példa, közelebbről és távolabbról, legyen szó akár egy kicsiny tóról vagy szigetről, akár egy egész kontinensről…
Lakóhelyünk környékén van egy kicsi tó. Alapterülete alig nagyobb, mint egy nagyobbacska lakóházé. Az egykori kiterjedt, vizenyős mocsárvilág utolsó maradványa, amelynek többi részét lecsapolták, feltöltötték, beépítették. Ez a parányi víztükör azonban dacolt az emberrel: fenekén forrás fakad, az táplálja, így minden erőszakos beavatkozás ellenére fenn tudott maradni. Noha medrét és partját törmelékkel hordták tele, a tavacska mégis életet dajkált. Laktak benne gőték, szitakötők, vízisiklók, sőt még mocsári teknős is, de mindenekelőtt a békák paradicsoma volt: ezrével nevelkedtek benne az ebihalak, és tavaszi estéken messze zengett a harsány brekegőkórus.
A tavacska túlélt minden rombolást és szennyezést: sorsát végül az pecsételte meg, hogy védetté nyilvánították. A forrás okán persze eleve törvényi (ex lege) védelmet kellett volna élveznie, ám az országos természetvédelem nem törődött vele. Talán nem is volt tudomása a forrásról, ámbár az télidőben kiváltképp feltűnő: felette a tó vize akkor sem fagy be, amikor többi részének jégpáncélján gyerekek korcsolyáznak. Felkarolta ezzel szemben a parányi zöld oázist a helyi önkormányzat, s környékét a szomszédos lakópark építésével nagyjából egyidőben védett pihenőparkká alakította. Örömmel kellene fellélegeznünk e pompás hír hallatán, ám valójában ekkor kezdődött meg a kis tó haldoklása.
Védett tónak csendes partján…
A parkosítással a helyzet gyökeresen megváltozott. A tavacskára, mely előtte a térképen sem szerepelt, felfigyelt a környék lakossága: egyre többen jártak ide sétálni, piknikezni – és persze horgászni. És hogy legyen mit kifogni, halakat telepítettek bele – többek között törpeharcsát. Ennek hallatán az igazi horgász persze felszisszen, de hát az igazi horgászok igazi horgászvízre járnak. A törpeharcsa észak-amerikai származású, tájidegen halfaj, amelynek fő táplálékát más fajok ikrái képezik. Nemcsak halaké, hanem békáké is…
A másik csapást a tőkés récék mérték a tóra. Hét évvel ezelőtt jelent meg az első pár, a következő évben már felnőtt egy fészekalj: tíz bájos, pelyhes apróság. A környékbeli nagymamák és unokáik kenyérdarabokkal etetik őket, és elragadtatottan tapsikolnak, amikor a kacsák tülekedve megrohanják a vízbe szórt falatokat. Természetes ellenség híján minden évben csaknem megduplázódik a számuk: jelenleg közel jár a százhoz.
Ennek fényében már szóra sem érdemes az a néhány (ugyancsak tájidegen) ékszerteknős, amelyet tudatlan gazdáik itt ajándékoztak meg a szabadság örömével.
A harcsák és a récék nem végeztek félmunkát: a tavaszok mostanában egyre csendesebbek a kis tó partján. Ebihal itt garantáltan nem nő fel többé: a békapeték az utolsó darabig a falánk hal- és madárgyomrokba vándorolnak. A megmaradt felnőtt békák tétován meg-megszólalnak még, amíg ki nem halnak – aztán a „védett” tó végérvényesen átváltozik tökéletesen denaturált kacsaúsztatóvá.
Felmászott a nyúl a fára
Amit mi kicsiben végignézhettünk lakóhelyünk tőszomszédságában, az ment végbe nagyban egy kontinensnyi szigeten: Ausztráliában. Az új földrészt felfedező európaiak számtalan soha nem látott élőlényre csodálkozhattak rá itt, de nekik hiányoztak az otthon megszokottak. A magukkal vitt háziállatokon és potyautasokon kívül betelepítettek hát vadakat is, amelyeknek megjelenésére nem volt felkészülve az őshonos élővilág – nemcsak az állatok, de még a növények sem. Nem is olyan meglepő tehát, hogy az ausztrál élővilágra legnagyobb veszélyt jelentő állatok között nemcsak ragadozókat találunk, hanem növényevőket és rágcsálókat is, mint például a vándorpatkány, a házikecske vagy az Ázsiából származó vízibivaly.
A legveszedelmesebb azonban mind közül talán az üregi nyúl bizonyult. A részben véletlenül behurcolt, részben vadászati célból betelepített példányok szaporának bizonyultak, mint a nyulak, így rövidesen hatalmas területen rágták tarra a növényzetet. A kisebb szigeteken, ahol a táplálék hamar elfogyott, még fára mászni is megtanultak, hogy zöld lombhoz jussanak. Látván, hogy a nyulak szaporodásának semmi nem tud gátat vetni, az ember a tapsifüles halálos ellenségét, a rókát hívta segítségül, ami azonban ismét rossz döntésnek bizonyult: a ravaszdi bolond lett volna nyulakat kergetni, amikor sokkal könnyebb zsákmányt jelentett a számos kistermetű, őshonos erszényes! A kétségbeejtő helyzetnek végül egy rettegett nyúlbetegség, a myxomatózis vírusának elterjesztésével sikerült nagyjából véget vetni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>