Tanári szoba 6. – Osztályozza-e a diák a tanárt?

Azért sem szeretem a szóbeli számonkérést, mert legtöbbször egy vagy két ember szenved nyilvánosan, a többi meg nézi őt vagy őket – szurkolóként, ellendrukkerként vagy szerencsés túlélőként. A felelőnek illene felkészülési időt adnom, akár az érettségin, de ez az óra felépítése és időkeretének szűkössége miatt mégsem egy nyerő ötlet. Vallassam vagy ne kínozzam?

A felelés olyan a tanításban, mint a zokni szandállal a divatban. Praktikusnak tűnik, de mindenki összesúg a láttán.

Amiért mégis szeretem ezt a műfajt, az a diákok önértékelése. Hogyan osztályozná a feleletét? – kérdezem tőlük. Hármas vagy négyes, mondja a bizonytalan tizenéves, akinek főként az összeszedettsége, magabiztossága hiányzik az ötöshöz. Jó, akkor kérdezzenek még egyet tőle az ötösért, biztatom a többieket, és érzem, ki tudjuk hozni belőle a jelest. Maga sokkal okosabb, mint amilyennek hiszi magát – csúszott ki a számon múltkor, amikor az egyik fiú a kettesért szállt ringbe, végül négyes lett belőle. Sokkal fontosabb dolgot fejleszt rajtuk ez az önértékelősdi, mint a nyilvános memóriajáték.

A múltkor azonban visszanyalt a fagyi, beázott a zokni a szandálban. Feleltettem egy diákot, és bár nagyon ingadoztam a kettes és a hármas között, végül a rosszabb jegyet adtam neki. Lehet, bennem volt az, hogy nem sikerült reggeliznem, nem volt olyan erős a reggeli kávé, mint amilyet igényelt a nap, és egyébként is legszívesebben valami Fehér Béla-regényt olvastam volna óra helyett. A felelő tudomásul vette a dolgot, de egy sorral mögötte határozottan jelentkezett az egyik osztálytársa.

„Tanár úr, szerintem ez a felelet nem kettes volt” – szavai nyomán megfagyott a levegő, mintha a tél közeledne a Trónok harcában.

A többiek arca elfehéredett, és engem is meglepett a reggeli koffeinhiányomat pótló őszinte kiállás társa mellett. Jobbnak gondolja? – kezdtem a harcot. Igen – érkezett a határozott és gyors válasz. Rendben, akkor győzzön meg! – válaszoltam, és itt már nem volt visszaút a csatatérről, ebbe már bele kellett állni zoknival szandálban. A diák ügyesen, határozottan érvelt, rámutatott értékelési hibáimra, kiemelte a felelet erényeit. Olyan szépen kritizált, hogy már az jelest érdemelt volna. Igaza volt, meggyőzött.

Nehéz ezt belátni tanárként, de néha éppen ez tesz hiteles figurákká minket, olyanná, aki olykor hibázik. „Köszönöm az észrevételeket, akkor legyen hármas” – zártam a vitát, és úgy távoztam vesztesként a csatatérről, hogy valójában győztem. Már nem is emlékszem, mit vettünk azon az órán, miből feleltettem, de abban biztos vagyok, hogy ott tanárok és diákok együtt tanultunk: érvelést, kritikát, értékelést és önértékelést. Sokkal többet nyertem ezzel, mint amennyit kockáztattam. A kettesbőlletthármaska talán legközelebb veszi a bátorságot, és magát védi meg. A védelmező talán az órán kívül is meri ez a stratégiát használni, és bátrabban szárnyai alá veszi azt, aki rászorul. Ki fog állni másokért, a véleményéért. Engem mindez megerősített abban, hogy szükségem van az ilyen típusú kontrollra is. Szóljon bátran a diák, ha hibázok.

Kép: Designed by Freepik 

Mintha megérezte volna ezt az igényemet a munkahelyem, ugyanis alig pár héttel az eset után jelezte, hogy részt vehetek egy programban, ahol a diákok értékelik a tanárokat, természetesen névtelenül, közel ötven szempont alapján (jó-e az órai légkör, változatos módszerekkel tanítok-e, mennyire vagyok hangulatember stb.). Egy hármast kaptam, a többi mind négyes és ötös. Ez megnyugtatott, és megmutatta, miből vagyok jó, és láttam, miben kell még fejlődnöm. Hármast kaptam például a személyre szabott feladatokból. És tényleg. Ritkán építek arra, hogy ki miből jó. Sokszor csak arra figyelek, hogy a csoportnak hova kell eljutnia. Annak azért örültem, hogy a legjobb osztályzatot többek között azért érdemeltem, mert az óráimon nem kell félni.

De nem is az a lényeg, mi az eredmény, hanem az, mit kezdünk vele. Befeszülünk rajta, és tudomásul vesszük, hogy pikkelnek ránk a diákok, és már örökre beskatulyáztak, vagy próbálunk rajta változtatni?

Mindig tanulságos az a szöveges értékelés, amelyet a ballagóktól kérek. Bár ebben az évben ez elmaradt az előbbi mérés miatt, de korábban meglepő visszajelzést kaptam. Túl keveset feleltetek szóban. Sokan írták ezt, és így erőt vettem magamon. Elkezdtem tehát megszeretni ezt a műfajt – a szandált zoknival.