Nagymama lettem! Hogy élhetem ezt meg legjobban?
Kilencéves nagymamai gyakorlatom csekély tárházából merítek, amikor arra próbálok választ adni, milyen az, amikor az embernek unokája születik, és mire érdemes odafigyelni nagyszülőként, hogy tapintatosan segítsük az új családot.
Tizenegy éves volt legkisebb gyermekünk, amikor legidősebb lányunk első gyermeke megszületett. Hét lányunk között tizenhárom év volt a korkülönbség, kislányunk és legnagyobb unokánk között csak tizenegy év.
Még bennem volt a kisgyermekes lét minden mozdulata, de már vágytam unokára.
Tökéletes időzítésnek mondható, hogy ilyen folyamatosan érkeztek az unokák. (Hét gyerek után hat unoka – eddig…)
Milyen is, amikor unoka születik?
Az izgalom nagy volt, főleg azért, mert a kisunoka tőlünk 120 km-re látta meg a napvilágot. Épp nagycsütörtök volt, s a szentmise alatt kikapcsolt telefonjainkra így csak „késve” érkezett meg a hír: megszületett a kis Kinga! Másnap reggel robogott az egész család a kórházba, csodát látni. Hihetetlen nagy volt az örömünk, kézről kézre járt a kis „félnapos”.
Hat unokánk mindegyikének nem írom le a születési történetét, mindegyik egyedülállóan nagy élmény és ajándék volt. Három közülük otthon született. Kinga adta hírül, hogy „Nagymama, megszületett a kis Lilla!” S ez épp a szülinapomon történt… Igazi ajándék!
De voltak mélypontok is, amikor például sírva fakadtam, mert ahhoz, hogy láthassam az unoká(i)mat, két órát kell vonatoznom, s mindez egy halom pénzbe kerül ráadásul.
De a nagymamaság kreatívvá teszi az embert: fölfedeztem a telekocsit, s ez kis rugalmasságot kölcsönöz életemnek, ráadásul minden utazás külön kaland.
Közben többen figyelmeztettek, inkább adjak hálát, hogy határainkon belül lakik minden gyermekem. Előfordult az is, hogy „tömbösített nagymama” voltam, például amikor vőmnek több napra kiküldetésbe kellett mennie.
Így növekedtem bele a nagymamaságba. Lányos anyaként mindig kaptam rá lehetőséget, hogy az első héten segíthessek, ilyenkor nagy szükség is volt erre. Pelenkázni, dajkálgatni, a háztartást rendben tartani, főzni, vásárolni... De ha egy mód volt rá, amikor hazaért a férjük, átadtam a pályát, mert a családdá érés fontos folyamat, annak minden nehézségével. Legtöbbször tehát estére hazajöttem.
Segíteni, de hogyan?
A segítő szándék tombolt bennem, de szent elhatározásom, miszerint minden héten egy napot szeretnék ajándékozni azoknak a lányaimnak, ahol már unokám van, hamar „kudarcot vallott”.
Hisz még az otthon lévő gyerekek is hatan, majd öten, majd egyre kevesebben, de mégis figyelmet igénylően jelen voltak, miközben természetesen és jogosan férjem is örült, ha látott, s közben szüleink 85–90 éves korukra szintén több gondoskodást igényeltek, a házról, kertről nem beszélve - hamar megtapasztaltam tehát a korlátaimat.
Pedig én tudatosan választottam azt az utat, hogy hét gyermekem után nem mentem vissza dolgozni. A családnak akartam élni, a férjem ezt támogatta. De még így is kevés az idő, sokszor ütköznek a programok. Most épp azon vagyunk, hogy sikerüljön felszabadítani a hétvégéinket, hogy több jusson családi együttlétekre.
Amikor egyik házas lányunk lakhatása még nem oldódott meg teljesen, több mint egy évig nálunk laktak egy kis szobában. Együtt zajlott az élet, s nagy öröm van a szívemben, hogy ezt az időt is békében, szeretetben, vita nélkül, kölcsönös alkalmazkodásban töltöttük el. Mert akkor nekik ez volt a segítség.
Azóta saját házukban élnek, s most az az öröm, amikor hetente egyszer eljöhet a kis unokám, s akkor csak a játéknak, együttlétnek, beszélgetésnek élünk. Külön kis történeteink vannak, közösen félünk az „üvöltő farkastól”, közösen bújunk az asztal alá, mert jön a fekete párduc… Tudom, örül, ha itt lehet.
Talán az idő az, amit unokáinknak osztatlan figyelemmel adhatunk, a minőségi idő, a legfontosabb nagyszülői ajándék!
A nagyobbakat már síelni visszük, ahol kicsit megélik, hogy ez csak nekik jutott, a kicsiknek nem! A versengés tárgya, ki jöhet el egyedül a nagymamáékhoz. Ilyenkor madarat lehet velem fogatni, de az itt lévő unoka is hasonlóképp érez.
S mindezzel időt, szabadságot ajándékozhatunk lányainknak, ha közösségi munkát végezne házon kívül, ha kóruspróbára akarna menni, ha egy továbbképzésen venne részt, vagy épp le akarna diplomázni, így egy picit könnyebben megteheti. (Volt már alkalmam az ELTE-n és a Zeneakadémián is babát ringatni.)
Nagyszülői jelenlétünk páratlan kincs, nélkülözhetetlen ajándék gyermekeinknek
Egy vicces kis példa erre:
December 12-én van Máté unokám születésnapja, Győrben. 13-ára volt kiírva másik lányom szülése Martonvásáron. Elindultam telekocsival, hogy Mátét még szülés előtt gyorsan megköszöntsem, mert ezt is nagyon fontosnak érzem, hogy ünnepeiken vagy amikor szereplésük van, ott legyek. Győr határában voltunk csak, amikor várandós lányom férje telefonált, hol vagyok éppen, mert elment a magzatvíz… Várjatok, visszafordulok, sietek! El kellett hozni a nagyobbik gyereket. Csodák csodája, bő egy óra múlva ott voltam, fölnyaláboltam a kicsit, hogy együtt köszöntsük meg Győrben Mátét. Sikerült, s mire visszaértünk, már a kistesó is ott szuszogott. Tapintatosan, rövid ideig, de tanúja lehettem ezzel a kis család első találkozásának... Szép volt! De gyorsan hagytam őket egymásnak örülni.
Ahogy visszagondolok, sokféle módon nyilvánulhatott meg az új család segítése. Volt, hogy a régi ház felújításában, takarításában tudtunk segíteni, előfordult, hogy a kerítés festésében, szigeteltünk is családi összefogással, kertrendezésben is voltak közös élményeink, egy hatalmas fa gyökerét például csak a mikrobuszunk segítségével tudtuk kirángatni a földből.
Szép élmény az is, amikor immár tizennyolcan eredünk útnak nagycsaládként, hogy néhány napot közösen töltsünk.
Ez a segítségnek más, zajosabb formája, de a nagycsalád légköre mindenkit vonz. Nekünk így szép az élet!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>