„A művészet a kapcsolódásról szól” – Palya Beával és Varró Danival beszélget Kárász Eszter

Gyerekkoromban a forgatási vagy színházi szünetek büféiben odakucorodtam a színészek lábához. Ropit rágcsálva, elvarázsolva hallgattam, ahogy beszélgetnek szerepekről, rendezőkről, folyton bakizó kollégákról, befizetetlen számlákról, életről, művészetről, félelmekről. Nagy iskola volt ez. Ma már én beszélgethetek olyanokkal, akik sokat tudnak az életről, alkotásról,de még mindig nagyon szeretem hallgatni őket. Most Palya Beát és Varró Dánielt. Két különböző világ, két különböző energia, sok hasonló gondolat. Két jó barátom, egy asztalnál.

Kép: Páczai Tamás
Kép: Páczai Tamás

Kép: Páczai Tamás

Eszter: Bea, a művészetedben nagyon gyorsan teret kap, ami aktuálisan a magánéletedben foglalkoztat. Amikor gyereket vártál, rögtön dalba kéredzkedett a várandósság; amikor Lili kicsi volt, született egy „Altatok” című lemez; most, hogy válsz, még abban az évben koncertanyaggá vált a válás…

Bea: Én már annyira rég vártam és készültem az anyaságra, hogy elöntötték az agyamat a szavak meg a dallamok, úgy, hogy nem tudtam aludni, csak dőlt belőlem kifelé. Nemrég a gyerekekkel újrahallgattuk, összebújva, és annyira jó volt visszarepülni öt évvel ezelőttre, érezni azt az erőteret, amiből azok a dalok születtek! Most, a válásnál nagyon más energia hatott.

Eszter: Nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy kívülről tudjak ránézni a történetemre és színpadra vigyem. Van például egy fontos téma, ami öt éve foglalkoztat, de nem tudok hozzákezdeni, amíg nincs meg a megfelelő távolság.

Bea: Én az alkotói folyamatot használom ennek a távolságnak a megteremtésére. Akkor kell megcsinálni valamit, amikor érzed.

Ha egy téma helyet kér bennem, nem gondolkodom rajta, hogy meg kell-e írni, mert előfordul, hogy testi tünetekkel jelentkezik: remegés, hőérzet, emelt pulzus, nemalvás... És akkor ki kell adni magamból.

Én a világnak ezt tudom adni. Néha ilyen, néha olyan, kicsit tökéletlen – de nagyon sok embert tud táplálni. És persze ott van a saját gyógyulásom is mint tét. Két gyereket nevelek egyedül, minél hamarabb meggyógyulok a válásból, annál jobb. A művészet terápia is: nekem gyógyító és másoknak is.

Eszter: Vannak, akik erősen elválasztják a színpadi, közönségnek szánt létezésüket a magánéletüktől. És vannak, akik a magánéleti élményeiket dolgozzák művekké. Beán látszik, hogy amikor dolga van valamivel az életben, akkor a művészeten keresztül megy a mélyére, fogalmazza meg, és az alkotás segítségével dolgozza fel. Dani, nálad a hétköznapi valóság nem érhető tetten ilyen azonnalian az írásaidban.

Dani: Pedig azért de. Szerelmes verseskötetem, a „Szívdesszert” úgy született, hogy egy nagy szerelmi csalódás után kiírtam terápiásan magamból. El is múlt ettől minden, mintha elvágták volna. Neked is így működik, Bea?

Bea: Persze. Elmúlik a fájás, ha kiírom. De aztán előfordul, hogy hirtelen visszamosolyog az egész történet. Például a „Hálaének volt szeretőmnek” dalnál éreztem, hogy ehhez kicsit még korán van, de akkor is meg kell csinálnom, mert magamat akarom ezzel terelni. A dal visszamosolygott előbb rám, és csak aztán kezdtem a melegségét ténylegesen is érezni, segített nekem a lépést a valóságban is megtennia feldolgozás felé.

Dani: Én sokáig csak jókedvemben tudtam írni. Ha valami bántott, egyáltalán nem volt kedvem leírni. Mostanában viszont az indulatok nagyon inspirálnak, a dühösen írt verseim általában jók lesznek. Nem érdekel különösebben, hogy az aktuális érzéseimet papírra vessem, sokkal jobban foglalkoztat, hogy például a gyerekeket szórakoztassam.

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy „a költészet nyilvános sztriptíz” – pláne, ha az ember alanyi költő, akkor a pucér lelkét mutogatja. De én egyre kevésbé rakom ki magam szívesen, egyre kevésbé hiszem, hogy ez mást érdekelne.

Bea: Érdekes, amit mondasz, mert most, amikor a válásról írtam a dalokat, ilyen pőrén még sosem álltam ott a dalokban –, mégis, közben azt éreztem, hogy sokkal jobban tartom a határokat, mint valaha. Az elmúlt hónapjaim leginkább az új határaim megszilárdulásáról szóltak, a válás miatt pedig a másik határait is tartani kellett. Kicsit olyan volt az egész alkotási folyamat – a te hasonlatoddal élve –, mintha azt próbálgatnám, hogyan tudok úgy sztriptízelni, hogy közben nem sztriptízelek.

Eszter: Foglalkoztok írás közben azzal, hogy ami megjelenik, annak milyen emberi következményei lesznek, esetleg megbánt-e valakit?

Dani: A „lírai én” és a „versbéli kedves” mögé el lehet bújni – de én pont azt a költészetet szeretem nagyon, ami ennek a határait feszegeti. Nagy kedvencem például Somlyó Zoltán, aki annyira alanyi költő, hogy már-már kínosan kitárulkozó. Amikor megbántva ír például arról, hogy nem kapott meg valami díjat, az szerintem rendkívül bájos és csodálatos. Engem nagyon érdekel, hogy hol van ennek az önkitárulkozásnak a határa.

Kárász Eszter, Varró Dániel, Palya Bea – Képek: Páczai Tamás

 

Bea: Szerintem ott van, ahol te érzed.

Eszter: Szerintetek hol a határ egy művésznél az öncélú magamutogatás és a valódi művészet között? Hol válik a „ki akarom írni magamból, mert az nekem jó” egy másoknak is segítő, őket is építő művészeti alkotássá?

Dani: Én szeretem, ha a műalkotás formája kapcsolódik hagyományokhoz, visszautal és párbeszédben van régi versekkel.

Bea: Szerintem is attól függ a különbség, hogy formailag mennyire van kidolgozva a mű. Igaz, én nem költő vagyok, hanem dalszerző. Amikor a „Ribizliálom” könyvem írtam, akkor jobban dolgozott bennem ez a kérdés, ott tanultam meg határt tartani, hogy mit mondok el magamról és mit nem. Másodszor pedig most, a válás-albummal.

Bár úgy tűnhet, hogy teljesen kiadom magam, de valójában rengeteg titkom van. A közönségnek nem is kell ismernie az én pontos történetemet, mert csak a mondanivalója és hatása a fontos.

Dani: Te nem szoktál régi szövegeidre mai szemeddel ránézni és átírni, hogy jobb legyen? Én alakítgatom, átírom a verseimet. Régen megírtam fél óra alatt, és úgy éreztem, készen van. Aztán ez egyre inkább tolódott, alszom rá egyet, még átírom, még javítom. Egyre nehezebben engedem el a szövegeimet.

Bea: Én nagyon szeretem a régi lemezeimet, úgy, ahogy akkor kigurultak, és eszembe se jutna az akkor és ott komponáltat újraírni. Tudom szeretni az akkori esetlenségeimet, tökéletlenségeimet. A mostani lemezeimen viszont van sok rájátszás, a „Hazatalálok” dalom például egyértelműen egy „Szabadon”-parafrázis. Ugyanazokat a témákat viszik tovább, de már egy másik életfázisban.

Eszter: Példaképek, mai szóval „influencerek” vagytok. Ez inkább inspirál vagy inkább gátol? Cél, hogy hassatok, vagy csak akaratlan velejárója annak, hogy kiírjátok magatokból, ami kikívánkozik?

Bea: Az alkotás során a saját érzeteim vezetnek, azután van egy pont, amin túl már számít a külvilág. Én egy komplexusos falusi lányként indultam, és sokáig nem tudtam, hogy amiket írok, egyáltalán valakit érdekelhet. Egy ideig csak nyomott sokminden belülről, amit lávaszerűen kiengedtem. Aztán egyszer csak épült körém egy közösség, akik elkezdték megosztani a saját történeteiket is velem, aztán elkezdtek egymás között is beszélgetni, egymásnak segíteni. Azt láttam, hogy ők most olyasmit élnek át, mint amikor én anno mondjuk Weörest olvastam, ugyanúgy hatok rájuk és megmozdítom őket, változtatok az életükön, mint rajtam egykor például a Psyché. És ha én ilyen hatást érek el, akkor ez egy szolgálat is. Egy idő után mindegy lesz, hogy mi az én pontos történetem. A lényeg abban a rétegben van, ahol az én élményem és hallgatóé összeér. Persze mindezzel magamat is gyógyítom, de az egész végülis egy közösséget szolgál. Hosszú évek alatt alakult ez így.

Eszter: Hol fordult át a falusi kislány „lehet-e ezt nekem”-érzése oda, hogy ez egy szolgálat?

Bea: Egyszer csak azt éreztem, hogy ezt nekem csinálni kell. Én egy szélsőséges és rebellis ember vagyok, a dalszerzés és éneklés művészetterápiás kiút is volt a forrongó személyiségemből. Az alkotás adott az életemnek struktúrát és határokat.

Dani:

Engem nagyon megijeszt, ha kiderül, hogy amit írok, az hatással van a másik ember életére.

Volt, aki azt mesélte, hogy a barátnője az én versemmel szakított vele. Tudok olyan kislányról, aki Maszat Janka-figurám miatt kapta a Janka nevet. Nekem ijesztő, hogy a verses mesekönyvem hatására egész életében így fogják hívni; hogy amikor én az asztalnál rímeket fabrikálok, annak mások életére ekkora hatása van. Persze tudom, hogy ez hozzátartozik az alkotáshoz, de nem tudom megszokni.

Képek: Páczai Tamás

 

Alapvetően szorongó alkat vagyok, régebben nem szerettem a nyilvános megjelenéseket. Sokszor elmondtam már, viccesen: azért lettem író, hogy ne kelljen szerepelnem. De mostanában ez sokat változott: amióta gyerekeim vannak, egyre jobban élvezem a szerepléseket. És egyre jobban tudok örülni annak, ha valaki odajön azzal például, hogy belőlem érettségizett.

Bea: Régen sokszor éreztem magam egyedül, kívülállónak, kilógónak. Másmilyennek. Soknak. Amikor tapasztaltam, hogy hatok, és jól hatok, akkor kicsit megszűnt ez a kívülállóság. Azt éreztem, hogy végre értenek, és én is tartozom valahova.

Dani: Amikor elkezdtem verset írni, csak az volt a célom, hogy megmutassam, milyen csodálatos a költészet. Sokáig rejtőzködtem, például műfordítások mögé. Azt gondoltam, hogy bennem nincs sok érdekesség, de amit valaki már megírt, az jól tudom magyarítani. Ma már jobban merek olyat írni, amiben igazán benne vagyok.

Bea:

Végeredményben a művészet, az alkotás a kapcsolódásról szól: fölfelé, egymáshoz vagy magunkhoz.

A kapcsolódás adja azt a megnyugtató érzést, hogy van helyem a világban, nem vagyok egyedül. Kicsit olyanok vagyunk, mint az énekes a törzsi társadalmakban: bár személyes, lelki szűrőjén át énekel, de az valójában egy közösségért szól.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti