„Bár nem mozog a kezed és a lábad, nem tudsz beszélni, de kincs vagy” – Jean Vanier temetése napjára
Amikor édesanyám meghalt, a fájdalommal együtt azt éreztem, ő betelt az élettel. Sok ezer ember éli ezt át ma, amikor Jean Vanier temetése zajlik Franciaországban, Troly Breuil-ben. Nyugodtak lehetünk, az örökségen nem lesz vita, mert mindent, ami fontos, megkaptunk: ő elmondta, elénk élte.
Kép: Wikipedia
Kétszer találkoztam vele személyesen, amikor egyik szervezője lehettem annak a lelkigyakorlatnak, amelyet ő tartott. Mackó termete ellenére soha nem tűnt úgy, hogy rá a magasba kell néznem. A beszéde is ilyen volt: teológiai absztrakciókra kiélesedett fülem számára finom és egészen újszerű. Például az, ahogyan elnevette magát, amikor körülírta Zákeus személyiségét: Jézus szeret beleállni nevetségesnek tűnő helyzeteinkbe. Nem rajtunk, hanem velünk kacag, amikor csimpaszkodunk egy fán.
A Bárkának, az általa alapított, fogyatékkal élőkkel életközösséget vállaló otthonnak a szíve a megbocsátás – vallotta, hiszen a sérült emberek a lelkünket szólítják meg. Eric, akivel Jean Vanier együtt élt, szorongott. Látszott tekintetén az a rémséges élmény, hogy őt eldobták. Nem volt jó senkinek, mert fogyatékos. Ezt az élményt akkor is cipelte magával, amikor szeretettel vették körül, hiszen az emberben mély gyökeret ver létének elutasítása. Vele élve a szorongás, mint valami sugárzó erő, mindenkire hatott. Volt, aki hiperaktív módon állandóan segíteni akart neki. Volt, aki agresszívvá vált, és elkezdett csapkodni. De Ericnek arra lett volna szüksége, hogy igazán jelen legyenek mellette.
Jean Vanier sokszor elmondta: a sérült emberek kincsek, ha készek vagyunk jelen lenni számukra, mert olyankor a mi sérültségünket gyógyítják. Akkor észrevesszük, hogy mindketten ugyanahhoz a megsebzett emberiséghez tartozunk.
De mindketten ezzel együtt növekedhetünk, mert bízunk, mert kapcsolódunk, mert Isten szeretete fényének kitesszük magunkat. Ezt mondta: „Saját szegénységem és sebeim felismerése arra kényszerít, hogy leszálljak a magas lóról. Nincs többé gondozó és gondozott. A falak kezdenek leomlani.”
Ebben a folyamatban napvilágra kerül a bennem élő gyermek: Ez vagyok igazán! Elkezdek játszani, és már nem kell elsőnek lennem! Ez a létállapot a megbocsátás tere. Ezen a téren kívül bármi baj történik az életben, a másik embert riválisnak tartjuk, aki elveszi az időnket, a kedvünket… Gépek mellett ülünk, elszigetelődünk, és félünk egymástól. De ha azt mondják: „Bár nem mozog a kezed és a lábad, bár nem teszed magad hasznossá, mert nem tudsz beszélni, de kincs vagy” – akkor ez a türelmes és erős szeretet engem, a vélt egészségest is igazán értékessé tesz. Akkor nem a siker, valamilyen képzelt pulpitus lesz az identitásom, hanem maga a bizalom.
Ez a Bárka Közösség kiváltságos ösvénye, ahol a fogyatékos emberekben saját emberségünket fedezhetjük fel!
Jean Vanier és Kathy a trosly-i Bárkában
Most mi is együtt élünk egy lánnyal, Marcsival, akit a magyar szociális rendszer hálójából fogtunk ki. Ma éppen azzal kelt fel, hogy „márpedig én ebben az időben nem megyek sehova. Alszom, és kész!” Aztán mégis elment, kapott egy jó hallókészüléket, boldogan mutatta, és most éppen simogatja az ő kedvéért ideköltözött kiscicát. Valami különleges finomság és őszinteség költözött be hozzánk azzal együtt, hogy sokat nevetünk és idegeskedünk is. De vele azok vagyunk, akik igazán vagyunk, az biztos! Soha nem lenne itt Marcsi, ha Jean Vanier-től nem tanultam volna annyi mindent.
„Nyolc esztendőt töltöttem a haditengerészetnél. Eredményességre és bizonyos fajta hatalomra neveltek. Jézus vonzott a szegényekhez, hogy velük osszam meg életemet. Ez nem mindig könnyű. Nevelésem a húsomba és csontjaimba, vérmérsékletembe ivódott. Időnként úgy érzem, hogy Marc-kal dominózni időpocsékolás. Mindig kísért az, ami nagy és hősies. Néha, amikor valakivel sétálni megyek, azon kapom magam, hogy a következő könyvön jár az eszem, vagy a beszéden, amit majd mondanom kell. A Bárka »esztelensége«, hogy időt pocsékolunk azokra, akik soha nem lesznek normálisak, akik nem termelékenyek, akik minden jel szerint haszontalanok. Vajon nem ugyanez az evangélium esztelensége?” (Jean Vanier: Belső utunk, Bárka-füzet)
2019. május 16-án 18:00 órakor közös hálaadást tartanak a Párbeszéd Házában (Budapest, Horánszky utca 20.) a kereszténység meghatározó kortárs alakjának, a Bárka Közösség és a Hit és Fény alapítójának temetése napján, amely a franciaországi Trosly-Breuil-ban lesz. Szeretnék kifejezni hálájukat e közös együttléttel.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
