Meghalt, itt hagyott – most élet és halál tanulságait gyűjtöm

Néhány hónapja a nagymamám temetésén tört rám az érzés, hogy milyen önző is vagyok. Egy élet múlt el épp, én meg csak azon agyalok szüntelenül, hogy mennyi tudás száll most a sírba, mert „én még nem tudom, mit ő tudott.” Azóta gyűjtöm a mama szófordulatait, bölcsességeit, és eleinte naivan azt hittem, hogy egyszer majd elkészülök. Már tudom, hogy nem így lesz, ez inkább afféle élethosszig tartó tanulás.

Kép: Pixabay
Kép: Pixabay

Kép: Pixabay

Itt tart most a gyűjtés:

„Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Mama 14 évesen hagyta abba a tanulást, a frontvonal ugyanis elérte a falut, így az apja egy szekéren menekítette ki egy 30 km-re fekvő másik településre a családot. Amikor visszatértek, dolgozniuk kellett; de mama tudta, hogy mit akar. Egyik este összeszedett pár régi anyagdarabot, cérnát, gombokat, és lesétált a varrónőhöz, hogy tanuljon tőle. Ovis koromra már egész szekrényre való kis ruhácskám volt, mind az ő munkája. Kötött pulcsi, zokni, válltáska is – mert a mama csak akkor kapcsolta be a tévét, ha már minden oda volt készítve a varráshoz vagy a kötéshez. Tőle tudom, hogy tanulni nem csak az iskolában lehet, és azt is, hogy a mentorokon, példaképeken mennyi minden múlik.

„Amelyik kutyát bottal kell a nyúl után hajtani, az sosem fog nyulat.” Szemlélődő gyerek voltam, humán érdeklődéssel, de a családban többen szerették volna, ha inkább a „komolyabb”, természettudományos tárgyakra koncentrálok, talán azért, hogy jó munkám, könnyű életem legyen. A bölcs nagymamám látta, hogy engem cseppet sem érdekel a vegyészet, és pontosan tudta, hogy minden erőltetés hiábavaló.

„Öreg fát már nem lehet átültetni.” – Ezt mondta, ha változást akartam elérni nála, és a nézetein, szokásain valóban nem is változtatott hatvanéves kora után. Egy pszichológus előadásán hallottam, hogy a személyiség megszilárdul ekkorra, ilyenkor már „csak” támogató terápiát érdemes elkezdeni. Én viszont azt látom, hogy a párom idős rokonai éppen most csomagolják össze a Nagyvárad mellett eltöltött életüket, hogy mindenestül Spanyolországba vigyék a lányukhoz és az unokájukhoz. Látom, hogy az egyik barátom nagypapája okostelefont vesz, alkalmazásokat telepít, és csillagászatot tanul – 70 felett is. Szégyellem magam, hogy nem hiszek a bölcs nagyimnak; maradok idealista és reménykedő – meg kíváncsi, vajon én milyen leszek ennyi idősen.

A parasztünnepet is meg kell ülni. „Ha esik az eső, parasztünnep van” – így mondta. Az életet szolgáló, jelentős munkákat ugyanis akkor végezte, amikor nem esett: megetette a baromfit, leszedte a borsót, palántázott, gyomlált, mákot ritkított. Parasztünnepen pedig megtörte a diót, elrendezgette a kamrában a befőtteket, felmosott a konyhában, majd este az utcaajtóban mesélte fejcsóválva Irén néninek, hogy semmit sem csinált egész nap. Valamelyik költő füves könyvében olvasom, hogy nem a körülményeket, hanem magadat kell megváltoztatnod, és mama jut eszembe, aki mindig tudott hálás lenni az esőért, és elfogadta akkor is, ha a legrosszabbkor jött.

„Amit délig nem csinálunk meg, azt már délután sem fogjuk.” Ezt is mondta, és én hangoztattam is rendesen az ellenvéleményemet. Egyetemistaként néha délben keltem, akkor kezdtem az éjszakába nyúló tanulást. Aztán elkezdtem az otthoni, háztartáshoz kötődő intézni valókról végeláthatatlan listákat írni, és idegesített, hogy sose készül el minden. Egy amerikai coach videójában hallottam, hogy érdemes fontossági sorrendben csinálni a dolgokat – ez csökkenti a frusztrációt. Most tehát ott tartok, hogy a legfontosabb dolgokat valóban megcsinálom délig – de ez még nem jelent semmit, hiszen sok minden délutánra marad!

Rájöttem arra is, hogy nemcsak a szó szerinti jelentésre gondolt – így beszélt azokról is, akik nem fejezték be „időben” az egyetemet, a párválasztást, a határidős munkát. Ez azért elég nagy borúlátás, nem? Remélem, mamának nincs igaza.

„Sok kéz, hamar kész.” Sosem mondta, hogy haszontalannak, kiégettnek vagy cserélhető fogaskeréknek érzi magát, mert helye volt a közösségben: ő volt az, aki a disznótorokban alaposan átmosta a disznóbelet, akihez a varrásra váró ruhadarabokkal és az érthetetlen kötésmintákkal lehetett fordulni. Aki megetette az állatokat, ha elutaztak a szomszédok, és a jól bevált kiskésével ment diót pucolni a szomszédokhoz. Nem mondtam neki, hogy több könyvet is olvastam arról, hogy a közösség hogyan hat az egyén attitűdjeire, identitására, hogyan csökkenti a szorongást, mert bizonyára valami olyasmit válaszolt volna, hogy „annyit gondolkodsz, te lány, mintha rád bízták volna az ország baját.”

„A kívánságműsor szombaton lesz.” Tőle tanultam meg, hogy néha olyan dolgot kell csinálnod, amitől félsz, vagy biztosan tudod, hogy nem akarod. Minden egyes délután seprűk és kapák egész arzenáljával a kezemben vágtam át a baromfiudvaron, nagyon féltem ugyanis az agresszív kakastól. (Ugyan! Miért áltatom magam ezzel a múltidővel?) A cél az volt, hogy eljussak a kertig, és megmondjam a nagymamámnak, hogy már hat óra, kezdődik a sorozat. Muszáj volt megtenni, ahogy muszáj volt zöldbabot szedni is néhanapján, ha úgy ítélték, hogy már túlságosan régóta ülök egyhelyben a könyvemmel, tudomást sem véve a városi gyerekek szerint aranyos kutyánkról, cuki kiskacsáinkról.

„Késő bánat, sánta ló, mindig hátul járnak.” Éveken át terveztem, hogy egyszer elmegyek két-három napra a mamához, kikérdezem a háborúról, a nagypapámról, a tollfosztásról, a szüretekről. Azt hittem, van még időm… Most már késő, abból tudok kiindulni, amit gyerekkoromban mesélt, és amiket az utolsó, kórházban töltött heteiben mondott – és tanulom ennek az elfogadását. Tudom, hogy a nagypapám olyan dolgos ember volt, hogy „a tetőt is elhajtotta volna Pozsonyig”, de azt nem, hogy min vitatkoztak, milyenek voltak kisgyerekes szülőként. Tudom, hogy a nagy szerelmeket „a hét tél meg a hét nyár próbálja meg”, hogy „korán virágzó fának ritkán eszünk a gyümölcséből”, hogy „jobb a száraz kenyér békességgel, mint a hizlalt borjú pörlekedéssel”. De arra már nem maradt idő, hogy megmutassa, hol volt a kemence, hogy főzték a szappant. Tudom, hogy a henteseket csak a nap végén szabad pálinkával kínálni, de azt nem, hogyan készül a kolbász és a disznósajt.

Most azt látom, hogy a varrógépbe még be van fűzve egy fekete cérna, mellette egy félkész bevásárlószatyor valami vászonszerű anyagból, és én nem tudom, hogyan kellene nekiállni a befejezésének.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti