Történelmi tabudöntögetés: Lehet-e felelőssége a szövetségeseknek a holokausztban?

Borhi László, aki családja révén érintett a holokausztban, jelenleg az Indiana Egyetemen, Bloomingtonban tanít. Kutatási eredményei nyomán – ahogy ő fogalmaz – „nehezményezi”, hogy a szövetségesek, az amerikaiak és az angolok békekötési szándékot színlelve, elkövettek mindent annak érdekében, hogy a németek megszállják Magyarországot, holott tudatában voltak: az itt élő 800 ezer zsidó számára ez a pusztulást fogja jelenteni. Arra számítottak, hogy a megszállás a nyugati partraszállás idejére jelentős német erőket köt le majd.

Titkosszolgálataik útján, kettős ügynökök alkalmazásával sikerült elérniük, hogy a németek, tartva a magyar kiugrástól, 1944. március 19-én bevonultak hazánkba.

Borhi úgy látja, hogy a német megszállást nem kezeljük a helyén, holott ez történelmünk éles cezúrája.

A történész hangsúlyozza, hogy nem akar politizálni, s merő véletlen, hogy a szövetségesek felelősségének felvetése beleillik a kormányzati emlékezetpolitikába, amely pl. a német megszállás emlékművének felállításával Magyarország áldozati szerepét (is) hangsúlyozni akarja. Ennek ellenére több kritikát is kapott, amelyekben a korral foglalkozó történészek (itt, itt és itt) – különböző motivációkból – azzal vádolják, hogy felmenti a történelmi felelősség alól a korabeli magyar politikai osztályt, végrehajtó hatalmat és intézményeit, összességében a magyarokat. Borhi ezt a kritikát visszautasítja, de ezzel együtt van cikkeinek, az azóta adott interjúinak egy olyan lendülete, indulata, amely elgondolkodtatja az olvasót.

Ha a történelmet nem is a győztesek írják, de azt, hogy éppen mit kell gondolni a történelemről, mindenképpen irányítják – ez alaptapasztalata a kelet-európaiaknak. A kommunista diktatúrában 1949-től még tudományos ötéves tervet is készítettek, amely meghatározta, miről mit, mennyit és természetesen a marxizmus klasszikusaira alapozva kell kutatni, publikálni a történészeknek. És meghatározta azt is, miről kell hallgatni.

Margaréta-hadművelet, Budapest megszállása

A nyolcvanas években, amikor középiskolás voltam, már biztosan nem volt tudományos ötéves terv, ennek ellenére egyszerűen nem hittük el történelemtanárnőnknek a Molotov–Ribbentrop paktum tényét.

Idős asszony volt, így 1939 augusztusában értesült a szovjet-német megnemtámadási egyezményről, s nem kis bátorságról tanúbizonyságot téve elmesélte nekünk – de számunkra ez egyszerűen hihetetlen volt, mert már kisdobos korunk óta azt hallottuk, hogy a kommunizmus és fasizmus egymással kibékíthetetlenek, s a kommunista tulajdonképpen az antifasiszta szinonimája. Pedig azt nem is említette Fábri tanárnő, hogy a két nagyhatalom titkos záradékban felosztotta egymás között Lengyelországot…

Visszatérve Borhi kutatásaihoz, ha valóban úgy történt, ahogy állítja, akkor sem kérdőjeleződik meg, de valóban más megvilágításba kerül a magyar felelősség kérdése a holokauszt ügyében. Az „utolsó csatlós” bélyegét veszi le rólunk, ha kiderül: Kállayék nem hintapolitikát folytattak, hanem tényleg ki akartak lépni a háborúból – ám az amerikaiak és angolok csak beleugratták őket abba a játszmába, hogy a németek számára is kiderüljön a kilépési szándék, ennek megakadályozására pedig megszállják Magyarországot. Borhi a sakkjátszma-metaforát hozza erre, amikor a királynak, bár szándékában áll, már nincs hova lépnie, mert mindenhol mattot kap.

A történész nem kertel, kimond nagyon kemény, tabudöntögető mondatokat is: „Megemlíteném egyébként, hogy van német emlékezetpolitika is, ami óriási anyagi eszközöket fektet az ágazatba, olyan anyagi eszközöket, amilyeneket mi nem tudunk. Ennek az a jól kitapintható iránya, hogy igyekezzenek kimutatni: a helyi kollaboránsok nagyon sok mindenért felelősek.” Borhi is hangsúlyozza: valóban voltak kollaboránsok az egyes országokban, akiket lehet és kell is vádolni, de ha a németek nem akarták volna deportálni a zsidókat, azoknak nem lett volna kivel kollaborálni.

A holokauszt magyar történettudományi olvasatában (és az egyszerű tananyagokban, tankönyvekben is) azt hangsúlyozzák, hogy a magyar hatóságok milyen lelkesen vették ki a részüket a deportálásokból. Borhi súlyos mondata ebben a kérdésben a következő összehasonlítás: „A német megszállás volt a kulcsmomentum, a németek azonban a deportálásokat az általuk hatalomra juttatott magyar kormányzat és a magyar rendvédelmi szervek közreműködése nélkül nem tudták volna végrehajtani. Hozzáteszem, hogy Hollandiában is elég volt 200 német a teljes zsidóság deportálásához.” A holland holokausztnak 140.000 áldozata volt. Vagyis a holland államapparátusnak is komoly szerepe volt a deportálások lebonyolításában. Nem kevésbé komoly, mint a magyarnak.

Margaréta-hadművelet, Budapest megszállása – Kép: Fortepan

Borhi egyik kritikusával, Ungváry Krisztiánnal szemben hangsúlyozza, hogy amíg Ungváry a magyar többségi társadalom részéről a holokauszt elfogadásáról beszél, addig ő birtokában van olyan titkosszolgálati írott forrásnak, amely a zsidók iránti segítőkészséget emeli ki a többségi társadalom részéről.

Mindezek alapján úgy tűnik, helye van egy kevésbé önostorozó, árnyaltabb nemzeti önkép kialakulásának, kialakításának. Nem mindegy, hogyan ítéljük meg múltbeli szerepünket, hogyan értelmezzük a történelmünket, mert mindez beépül a jövőnkbe is.

Hadd hozzak egy talán távolinak tűnő példát: a Notre-Dame-székesegyház huszártornya leomlott a múlt heti tűzben. Hogyan építsük újjá? – kérdezik maguktól és egymástól a franciák. Hűséges mása legyen az eredetinek vagy más, vagy esetleg nagyon-nagyon más? És már vitáznak is – attól függően, hogyan gondolnak a történelmükre, és – a jövőjükre.

Tehát lehet, hogy Borhi László nem akar bekapcsolódni semmiféle emlékezetpolitikába, mégis hozzájárul a közösség, adott esetben egy nép összeomlott történelmi önértékelésének hitelesebb, a valósághoz közelebb álló újraépítkezéséhez azzal, hogy a súlypontokat máshová helyezhetőnek mutatja.

És persze vitázhatunk is erről, összecsaphatnak a különböző vélemények – jó lenne, ha ezt is természetesnek látnánk!