Rettegett Aranka néni, a diákok réme – A rossz példa is lehet ösztönző?
Aranka néni, harmadikos osztályfőnököm sem tudta elvenni a kedvem attól, hogy én magam is tanító legyek. A hetvenes években jártunk, neki komoly eredményeket kellett a szakmájában felmutatnia, és akadályként tekintett azokra, akik nem tudtak lépést tartani a tanítási tempójával. A két akadály pedagógiai kötelezettségei teljesítésében Lacika és én voltam.
Mai eszemmel már tudom, hogy az első osztályba kerülve nem voltam iskolaérett. Augusztus végén töltöttem be a hatodik évem, nagyon kicsi és lassú voltam.
Kezdetben nem tűnt fel, mert jó gyermekként én egy üveg meggybefőtt nyugalmával üldögéltem a padban, a magyarázatok alatt karom szépen összefonva hátam mögött.
Hamar elfáradtam, de nem mertem szólni, rendületlenül rajzoltam a karikákat és fecskefarkakat. Rondákat. Erzsi néni, elsős tanító nénim biztatott, én meg próbálkoztam. Az olvasást viszont nagyon szerettem. Mesekönyveket csempésztem az iskolába. Meg szép tégladarabot, sötétvöröset. Gyönyörű csíkot lehetett vele a betonra húzni. Tarka fonalgombóckáim voltak, amelyek a könyvek alatt lapultak meg. A faleveleket is szerettem, ezek majdnem porrá váltak a könyvek között, de ragaszkodtam hozzájuk. Gyűjtögető szokásomat a mai napig megőriztem.
Harmadikban kerültem az említett Aranka nénihez. Magas, büszke járású, feketére festett hajú hölgy volt, üvegmetsző hanggal.
Pályája delelőjén álló molett operettprimadonnára emlékeztetett. Nagyon féltem tőle.
Lacika és én, Aranka néni leküzdendő akadályai, sohasem barátkoztunk meg a számtani műveletekkel. A fránya maradékok mindig kifogtak rajtunk, és mire befejeztünk három feladatot, a többiek már az oldal alján jártak. Aranka néni módszere a gyakorlás volt, a sok gyakorlás. A szinte tonnára mérhető számoszlopok majdnem összenyomtak. A napköziből hazaérve is bánatosan merengtem félig kész házi feladatom fölött.
Egyszer feladtam. Na, nem az iskolában, hanem otthon. A téli szünetre feladott száz darab írásbeli számtani művelet rettenetes volt. Kisgyerekes észjárással eldugtam a füzetem az ágyneműtartóba. Miért? Nem tudom. Amit nem látok, az nincs. Az első tanítási nap előtti estén találta meg anyukám a bűnjelet. Annyira sírtam, hogy megszánt, és megoldotta helyettem a feladatokat. Mind a százat. Hol volt még akkor zsebszámológép? Sehol. Órákig számolt, én meg szipogtam.
Aranka néninek persze gyanús lett a furcsa külalak, pedig anyukám igyekezett. Szerintem ekkor kezdte el felépíteni nevelési stratégiáját.
Lacika, a másik gyenge láncszem az osztályban már elevenebb gyermek volt. Felismerve a tényt, hogy matematikai és helyesírási képességeivel nem tűnhet ki, bohóckodással vonta magára a többiek figyelmét.
Lacika könyvei belesimultak volna egy salátavacsorába, füzeteinek minden oldala szamárfüles, ragacsos volt. Nem pazarolta az idejét megfeszített munkára.
Ravasz módon minden második feladatot lemásolt a padtársáról, a többinél meg a hasára ütött. Rájött arra, hogy soha nem lesz képes lépést tartani a többiekkel, és nem is fárasztotta magát. Ha Aranka néni kilátásba helyezte, hogy Lacikából csak utcaseprő lesz, tűrte. Vállat vont – ezt persze csak mi láttuk –, és kész.
Aranka néni egy szép napon bejelentette, hogy családlátogatásra indul. Lacikánál kezdi, utána rögtön jön hozzánk. Ma is rejtély számomra, minek vitt engem is magával a napköziből Lacikáékhoz. Talán aggódott, hogy érkezéséig átszervezem a családom életét?
Kovács Lacika nagy bölcsen dr. Szabó Pál ajtajához vezette Aranka nénit, és elmesélte azt a valószínűtlen történetet, hogy apukája több névtáblát is vásárolt, és most ezt volt kedve felszerelni. Eme hatalmas kamu ellenére Aranka néni becsengetett, majd a lakás eredeti lakóival tisztázta Kovácsék valódi lakcímét. Nem emlékszem a részletekre, de arra nagyon, hogy a hegyomlás méretű apuka kilátásba helyezte nevelési elveinek megváltoztatását, és ez Lacika számára nem tűnt ideálisnak.
Mire elértünk a mi lakásunkhoz, egyszerre aggódtam Lacikáért és magamért is, rettegésem hasfájássá alakult Aranka néni miatt.
Anyukám, aki méreteiben pont a felét tette ki osztályfőnökömnek, némán hallgatta a panaszáradatot. A kávé kihűlt, mert Aranka néni nem óhajtotta megszakítani repertoárját holmi iszogatással. Nem figyel a gyerek, alszik az órán, rondán ír, mesekönyvet olvas a pad alatt, nincs bepakolva a táskája, és VALAKI rendszeresen beleír a házi feladataiba! Mindezt kottába szedve, háromvonalas C-vel adta elő. Anyukám bűnbánóan nyúlt a táskámba, ahol a tégladarab, zsinegek, kitört hegyű ceruzák és egyebek mellett megtalálta aktuális tankönyveimet is.
Aranka néni a leleplezés harcos lendületével emelte fel a tégladarabot, majd utálattal ledobta az asztalra, és távozott.
Műbőr fotelunk még hosszú percekig őrizte kipárnázott hátsójának lenyomatát, majd mire a bútordarab visszanyerte alakját, mi is meg tudtunk szólalni.
– Mától nem viszed a téglát, jó? – szólalt meg végre anyukám.
– Jó – válaszoltam én.
A rossz példa is példa. Kifejlesztheti az emberben az együttérzést azon gyermekek iránt, akik lassúak, gyűjtik a színes tégladarabokat és birkóznak a nyelvtannal meg a matematikával.
Valójában köszönettel tartozom Aranka néninek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>