Egy Ausztriában élő magyar család hitbeli ajándékai

Így volt ez az osztrák egyházi élmények vonatkozásában is. Egészen más ugyanis látogatóként bejárni mondjuk a melki apátságot, mint az osztrák katolikus vagy protestáns egyház tagjaként egy közösség részévé válni.

Kislányunk születése után röviddel egy bécsi protestáns gyülekezettől kaptunk levelet az újszülöttnek címezve, őt meghívva a közösségbe. Apróságnak tűnik, de a meghívás nemcsak hogy nem nekünk, szülőknek szólt, hanem egy Lilien nevű kisfiúnak(!) íródott… Adminisztratív hiba, de talán nem kell mondanom, hogy végül nem tettünk eleget a meghívásnak, és az ezzel kötelezően együtt járó egyházi éves díj fizetésének sem. A férjem katolikus, tehát továbbra is fizette a maga tagdíját az osztrák katolikus egyház felé, én pedig maradtam a Magyarországi Református Egyház tagja, ha nem is élek otthon.

Arra viszont jó volt ez a furcsa meghívó, hogy elgondolkodjunk: hogyan is lesz a továbbiakban az egyháztagságunk.

Abban biztos voltam, hogy a kötődést meg akarom tartani a magyar egyházzal, sőt, mint a családi gyökerek egy szálát, a gyerekünknek is tovább akarom adni. Így nemhogy csökkent, hanem erősödött a kötődés, ugyanis Édesapám szülőfalujában is egyházközségi szerepet vállaltam. Ez ugyan a távolság miatt inkább csak jelképes, mégis az érzelmi jelentősége nagy. Amikor megérkezünk Kisarba, a kis szatmári faluba, már a kislányunk első felkiáltása is az, hogy milyen szép a felújított templom, és ugye megyünk istentiszteletre.

Az év legtöbb hétvégéjén azonban ausztriai otthonunkban töltjük, ezért egyházi közösséget kerestünk a mi kis városunkban. Ausztria katolikus országként ismert, így nem meglepő, hogy nálunk sincs református templom. Van azonban egy protestáns „gyüjtőgyülekezet”, amely az ágostai és a helvét hitvallás alapján működik, tehát az evangélikusok és a reformátusok közös otthona. Egy nem túl nagy, de melegszívű közösség. Itt készültünk az idei adventben is az ünnepre. A közösség erejét mutatja a gyülekezetben rendezett adventi vásár, ahol a finom kávék és sütik mellett főként saját készítésű sálak, sapkák, terítők és táskák találtak gazdára, miközben sok mosoly és jó szó is gazdát cserélt. Jól érezzük itt magunkat. Hogy hogyan sikerült beilleszkedni ebbe a közösségbe, és mennyiben más egy osztrák protestáns gyülekezet, arról majd talán még írok.

Most azonban az itteni hitéletünk másik fontos helyszínét mutatom be. Ugyanis csak ebben az évben tudtuk meg, hogy a német nyelvű protestáns istentiszteletek mellett a városunkban, Wiener Neustadtban havi rendszerességgel tartanak magyar nyelvű misét is.

Már az első alkalommal nagy szeretettel fogadtak bennünket, annak ellenére, hogy késve érkeztünk a kápolnába. Nyomban ülőhelyet kerítettek nekünk (a kápolna ugyanis tele volt a városban és a környéken élő magyarokkal), a mise végén pedig jó szívvel hívtak az agapéra – ahol szendvics, bor és mindenféle finomság mellett lehet beszélgetni, a gyerekeknek pedig nem tilos a szaladgálás sem.

Családi keresztelő a dunaharaszti református templomban - Kép forrása: Végh Fodor Mónika

A magyar közösség karácsonyi alkalma a kápolna helyett a Wiener Neustadt-i Dómba költözött, amelynek lenyűgöző szépsége még közelebb vitte a lelkünket és a gondolatainkat a karácsonyhoz. Engem a hálához is, hogy ettől az évtől már két közösségünk is van, amelyet otthonunknak érezhetünk.

Mivel mi katolikus-református házaspár vagyunk, így a német és a magyar nyelvű közösség a hitünk szempontjából is ajándék.

A karácsonyt mindig Magyarországon, a rokonaink körében töltjük. Jó azt érezni, hogy ilyenkor „itthonról” „otthonra” utazunk nemcsak földrajzi és családi értelemben, hanem az egyházi közösségeinkre gondolva is.

Karácsonyt abban a templomban és azzal a gyülekezettel ünnepeltük, ahol anno az én keresztelőm is volt, aztán 39 évvel később a kislányunké is. Igaz, közben új templom épült a régi mellé: ha Dunaharasztin jársz, kedves Olvasó, bátran keresd fel a református templomot! Figyelmes, nyitott szívű emberek várják a betérőt, legyen szó egy normál vasárnapról vagy karácsonyi szent estéről.

Wiener Neustadt, Dunaharaszti vagy Kisar templomainak padsoraiban ugyanaz a jó érzés jár át, amit így mondunk együtt liturgikus szavakkal: „Hiszek az egyetemes keresztény anyaszentegyházban.” Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, akkor is, ha a különböző országok különböző gyakorlatát nem mindig könnyű megérteni és magunkévá tenni. De mindig, mindenhol tudhatjuk, hogy KI az az igazodási pont, akire nézve egyek vagyunk.