BÚÉK – Jobb a remake, mint az eredeti?
Az idei Házasság Hete záróeseményeként vetített Teljesen idegenek című film annyira megfogott, hogy írtam róla, sőt, azóta is sokszor beszélgetünk róla a férjemmel és barátainkkal. Ezek után persze kíváncsi voltam, mennyire sikerült a magyar remake. Reméltem, ezúttal is jól fogok szórakozni, de arra semmiképp nem számítottam, hogy újra végigizgulom. Pedig így történt.
A filmek alaptörténete röviden: hét jóbarát – az olasz filmben ebből három házaspár és egy egyedülálló, a magyarban két házaspár és három egyedülálló – találkozik azért, hogy együtt vacsorázzanak; az olaszok egy átlagos estén, a magyarok szilveszter éjszakáján. A látszólag vidám, hol barátságosabb, hol élesebb, de nem bántóan piszkálódó beszélgetésből kiderül: a férfiakat régi, talán gyermekkori barátság köti össze. Mindjárt a vacsora legelején szóba kerül egy válófélben lévő házaspár, ahol a férfi egy fiatal nővel csalta meg a feleségét – az olasz történetben hiányzik a pár, a magyarban a megcsalt feleség maga a háziasszony, akit itt egy szingli barátja támogat vendéglátói feladataiban – s mint később kiderül, más téren és más szándékkal is.
Az olasz filmben a megcsalás kapcsán egy hosszabb beszélgetés indul el arról, hogy a jelenlévő férfiak vajon tudtak-e a félrelépésről, és ha igen, vajon elmondanák-e saját feleségüknek, és vajon nekik vannak-e hasonlóan súlyos titkaik.
Itt a házigazda (ugyancsak pszichológus) feleség minden különösebb előzmény nélkül mindenkit felszólít: azzal bizonyítsa be, hogy valóban nincsenek titkai a párja és a barátai előtt, hogy kiteszi telefonját, és az est hátralevő részében minden képi és szöveges üzenetet, hívást nyilvánossá tesz.
A férfiak – különösen a férjek – eleinte erősen tiltakoznak, de végül „kénytelenek” belemenni a játékba. A telefonok pedig hamarosan elkezdenek csörögni, jelezni, és egyre több elhallgatott körülményre derül fény.
A két film sztorija tehát majdnem teljesen hasonlóan indul és hasonlóan is alakul a továbbiakban: először kisebb, aztán egyre nagyobb és durvább titkok derülnek ki. És amint valaki egy picit is megkönnyebbülne, hogy megúszta, rögtön elhangzik egy árulkodó félmondat vagy jön egy újabb hívás, amitől aztán ő is – ahogy szépen sorban mindenki– lebukik. A játék egyre veszélyesebbé válik, de már senki nem tudja, vagy nem akarja abbahagyni, hiszen aki már túlesett egy ilyen nyilvános híváson vagy üzeneten – akár megúszta, akár nem –, alig várja, hogy a többiekről is kiderüljön valami izgalmas, lehetőleg minél kellemetlenebb.
A játék egyszerre szórakoztató és kegyetlen mindkét filmben, így nem meglepő, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel a nézőben: vajon mi fér bele egy házastársi vagy baráti kapcsolatba?
Vajon szabad-e, és ha igen, milyen titkokat szabad megőrizni házastársunk vagy barátaink előtt, vajon mi a helyes reakció, ha megtudtunk egy féltve őrzött, kényes titkot a másikról; és egyáltalán: jó ötlet-e egy ilyen játék, vagyis szabad-e hagyni, hogy emiatt megromoljanak vagy tönkremenjenek házasságok vagy baráti kapcsolatok? És persze ezúttal is tovább lehet gondolni: belemennék-e egy ilyen játékba, vajon mik derülnének ki rólam, a házastársamról, a barátaimról, és vajon mennyire vagyok alkalmas arra, hogy kezeljek ilyen helyzeteket? Hiszen a sok kérdés mellett egyvalami biztosan nem kérdés: ki az, akinek nincsenek titkai; ki az, aki teljesen őszinte akar és tud is lenni házastársával és barátaival?
Tehát gyakorlatilag megnéztem majdnem ugyanazt az elgondolkoztató történetet a kegyes és súlyos hazugságokról, emberi játszmákról és gyarlóságról, hűségről és hűtlenségről, elfogadásról és kirekesztésről, őszinteségről és „amit nem tudok, az nem fáj” örök dilemmájáról – mégsem untam egy pillanatig sem.
(És ami még ennél is meglepőbb: a férjem sem.) Így hazafele nem az előbb említett alapkérdésekről beszélgettünk, hanem arról: mi fogott meg minket ebben a magyar remake filmben? Egyrészt, a dramaturgia itt is mesterien volt felépítve, itt is apránként sodródtunk bele a vígjátéknak induló, de egyre súlyosabb titkokat feltáró drámába. Másrészt, mivel voltak benne kisebb-nagyobb (személyi és történeti) változtatások, folyamatosan fennmaradt annak feszültsége, hogy a sztori vagy annak bizonyos része ezúttal másképp fog alakulni. Ez végül nem így történt, vagyis zömében minden ugyanúgy zajlott, de a magyar színészek pazar játékának (mindenki remekelt), a jó forgatókönyvnek (ezúttal is a kamaszlányos telefonbeszélgetés volt a legszebb jelenet) és az olaszhoz képest újdonságnak ható magyar vonatkozásoknak köszönhetően (magyar humor, Budapest by night, tűzijáték, himnusz) mégsem volt unalmas, ahol pedig változtatás történt, kifejezetten a film előnyére vált.
Nekem például kifejezetten tetszett, hogy a két másképp alakuló történet pozitív üzenetet hordoz. Míg az olasz film után inkább nyomott hangulatban jöttem ki a teremből, itt szinte vidáman, és nemcsak a már ismert sztori és a jóval több humor miatt, hanem elsősorban azért, mert itt megkaptam azt, amit az olasz filmnél hiányoltam: összességében egyáltalán nem baj, hogy ez a telefonos játék megtörtént.
A titkok előbb-utóbb úgyis kiderülnek, és minél később, annál rosszabb, vagyis rövidtávon sem biztos, de hosszútávon biztosan nem éri meg elhallgatni azokat.
Néha iszonyatosan nehéz beszélni ezekről, és nem is biztos, hogy minden részletét fel kell tárni a másik előtt, de erősen hiszem: egy kapcsolatban valós esély a továbblépésre csak akkor van, ha kibeszéljük fájdalmainkat, frusztrációinkat, titkainkat – függetlenül attól, hogy ezek a virtuális világban vagy a valóságban zajlanak. Míg az olasz film csak feltette a kérdést, a magyar film erre választ is adott – és míg a sztori első látásakor tetszett a válasz nélkül maradt kérdés, most éppen annak örültem: van válasz.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>