Solymosi Tamás: „Nincs karácsony család és Diótörő nélkül”
A Magyar Nemzeti Balett igazgatója elmondása szerint szerencsés ember. Tizenegy éves kora óta feszített időbeosztással éli az életét, körbetáncolta a világot, és mindig mindent jól megtervezett. A családalapítást is. Az isteni gondviselést látja abban, hogy amikor szögre akasztotta a balettcipőt, szinte azonnal megismerkedett jövendőbelijével. Solymosi Tamással a decemberi Diótörő-előadássorozat kapcsán beszélgettünk.
– Milyen volt az első találkozása a Diótörővel?
– Jól emlékszem, édesanyám vitt el rá az Operaházba. A gyönyörű épület, a zene, ahogy a gyerekek táncoltak, mind nagyon tetszett, valósággal beszippantott. Amikor az előadás után ballagtunk hazafelé, én is végig ugráltam és próbáltam utánozni a látottakat.
Egyértelmű, hogy ez az élmény indított el a pályán. Aztán a Diótörő lett az első darabom is, amivel színpadra kerültem. A kapcsolatunk azóta is töretlen…
– Amikor 2011-ben megkapta az igazgatói kinevezését, tudta, hogy „hozzá fog nyúlni” a kultikus karácsonyi baletthez?
– Igen, bele is írtam a pályázatomba, hogy mivel ez az a darab, amit az évben legtöbbször játsszunk, nagyon fontos, hogy milyen kiállításban mutatjuk be a közönségnek. A jelmezek, a díszletek, a kellékek stílusát, hangulatát nem kívántam alapvetően megváltoztatni, modernizálni, mert tudtam, hogy a közönségünk a klasszikus formát fogja továbbra is keresni, ezért ez hiba lenne. A koreográfián viszont sokat alakítottunk, hiszen elmúlt hatvan év a bemutatása óta, és a táncművészet azóta nagyot változott, fejlődőtt.
– Hogy lehet, hogy ennyi időn keresztül érintetlen maradhatott az előadás?
– Nem volt rá mersz. Ha egy darab ennyire sikeres, mindig rizikós változtatni rajta. Engem az előadás megújításakor alapvetően a jövő generációinak a szempontjai, elvárásai motiváltak. Fát az ember elsősorban nem magának ültet. Hihetetlenül boldog vagyok, amikor látom a nézőtéren a rengeteg csillogó szemű kisgyereket. Egyébként a Diótörőn túl is alapvetően azon dolgozunk, hogy szülessenek olyan darabjaink, amelyek 20–30 év múlva a repertoár ékszereivé tudnak válni, a nagy klasszikusokhoz hasonlóan.
– Ön szerint a Diótörő minek köszönheti hihetetlen népszerűségét?
– Csodálatos dallamvilágán túl szerintem a siker kulcsa, hogy a kerettörténetben az történik, ami velünk is szokott karácsonykor: együtt a család, készülődünk, a gyerekek izgatottan várják az ajándékokat. Jó ezt viszontlátni eltáncolva, muzsika és szép díszletek között. Manapság különösen éhezzük az itt ábrázolt idillt, a családi harmóniát, az ünnep szépségének, méltóságának megélését.
– Egyik újítása, hogy a „Solymosi-féle” Diótörő egy misével kezdődik. Miért érezte ezt fontosnak?
– Gyerekkori emlékeim ihlették ezt a változtatást. Az otthoni karácsonyozás előtt nagymamám mindig elvitt minket misére, ez alatt anyuék feldíszítették a fát. Úgy gondolom, hogy ez sok mai családban is ismerős lehet, és talán közelebb visz karácsony lényegéhez, amely manapság sokszor elhomályosul. A keresztény kultúra emellett európaiságunk zászlóshajója.
A Diótörő ugyan mindenkihez szól, akár vallásos, akár nem, de tény, hogy a karácsony egyházi és családi ünnep, ennek pedig szerves része Isten házának felkeresése.
Ezt egyébként idén sajnos nem fogjuk tudni megmutatni az Erkel Színházban, mert a színpad kisebb, mint a felújítás alatt álló Operaházban. Elővettük a régi díszleteket, picit alakítani kellett a felújított változaton is. Idén egy különleges, Diótörő 2.2-es verziót láthatnak a nézők, de amint visszaköltözünk az Operaházba, újra a misejelenettel indul majd az előadás.
– Mikor kezdtek próbálni az idei Diótörőkre?
– Mindössze tíz napunk volt rá, hogy összerakjuk az előadást. Lendületben van az együttesünk, nemrég jöttünk meg New Yorkból, ott is nagy klasszikusokat mutattunk be, a repertoárunk is színes, széles, és ez magabiztosságot ad a táncosoknak.
– Azért izgul egy kicsit?
– Mindig van start előtti drukk. Minden előadáson történhet valami, amire azonnal reagálni kell úgy, hogy a közönség semmit se vegyen észre. Szorítok a táncosokért, hogy a legjobb formájukat tudják hozni, és az előadás úgy sikerüljön, ahogy elterveztük. Annyi apró részlet van, amin még „elcsúszhat”az előadás. Mondok egy példát: arra például nagyon ügyelni kell, hogy pont megfelelő mennyiségű hó essen a hópelyhek táncánál. Ha túl sok van, az zavarja a táncosokat, ha kevés, akkor vesztünk a látványból. Az összes előadáson ott vagyok, a műszakkal együtt figyelek.
– A táncosok hogyan élik meg, hogy az Opera helyett az Erkelben lesznek az előadások? A jegyek eladási mutatóit látva a nézőket ez annyira nem rázza meg.
– Nagyon jó az a „szoftver”, ami a táncosok fejében működik. Kis előadás nincs, csak előadás, mindig a maximumot kell hozni, ez a tisztességes a nézőkkel szemben. Ebben az átmeneti helyzetben is igaz ez, ezzel mindenki tisztában van. A közönség pedig csodálatos. A lelkük nagyon összefonódott a miénkkel, rendíthetetlenül jönnek az előadásokra, a vidéki színháztermeket is csordultig töltik, amikor az országot járjuk. Fontos visszajelzés ez számunkra.
– Advent és a Diótörő szerves egységet képez évek óta az Ön életében, korábban táncosként, most igazgatóként és koreográfusként. Jut elég ideje a családra, az otthoni ünnepi előkészületekre?
– Jó volna, ha lenne egy 25. és egy 26. óra is a nap végén, mert nagyon nehéz elférnem ebben a 24-ben. Az életem egyik részét a színházban töltöm, de a család nagyon fontos számomra, pláne amióta férj és két gyönyörű kislány apukája is vagyok. Nálunk a karácsonynak is megvan a maga koreográfiája. Otthon 23-án éjjel díszítjük a fát, a 24-i Diótörőre jönnek a lányok, együtt vagyunk, az előadást követően pedig édesanyámékhoz megyünk, ahol megtörténik az első csoda. A Szentestét pedig feleségem szüleinél, a teljes család jelenlétével töltjük. A nap végére rendesen elfáradunk, komoly logisztikát igényel a sok program, de együtt megoldjuk ezt is. Mi így szeretjük ünnepelni a karácsonyt.
– A lányai mikor látták először a Diótörőt?
– Egyévesek voltak, amikor először megnézték, nem akartam elhinni, hogy már ebben a korban érdekelheti őket, pedig így volt! Most lesznek négyévesek, kívülről fújják. Ha a kocsiban, utazás közben hallgatjuk, mindig pontosan tudják, hogy éppen hol járunk a darabban. Minden évben többször megnézik, és persze otthon, a karácsonyfa körül is sokat táncoljuk.
– Ebben a korban a legtöbb kislány „balerinásat” játszik. El tudja képzelni őket ezen a pályán?
– Egyrészt összeszorul a szívem, amikor látom a lányaimat tüll szoknyában, csillogó szemmel ugrándozni, másrészt meg fülig ér a szám.
Nehéz megmondani most még, hogy mi lesz. Nem akarom őket korlátozni semmiben, azt csinálhatják, amihez kedvük lesz. A családi tradíciókat követve mi annak idején orvosnak készültünk a bátyámmal. Ő sebész, én fogorvos, vagy fordítva, de végül nem ez lett – mindketten a balettot választottuk. Én persze látom a táncos szakma szépsége mellett az árnyoldalát is. A küzdelmet a testünkkel, a karrierpálya rövidségét. Féltem ettől őket természetesen, de nem jobban, mint bármilyen más munkával járó nehézségtől.
– Többször említette a család fontosságát, a szüleit. Jól érzem, hogy nagyon szoros a kapcsolatuk?
– Nagyon szerencsés ember vagyok, a világon nekem vannak a legjobb szüleim. Ha csak a felét tudom visszaadni annak, amit tőlük kaptam, akkor elégedett leszek. Mindig feledhetetlenné varázsolták a családi ünnepeket is. Egyszer fordult csak elő, amikor Chicagóban táncoltam a Diótörőt, hogy nem töltöttük együtt a karácsonyt, egyedül voltam, borzasztó volt. Meg is fogadtam, hogy több ilyen nem lesz. Ha tudtam, hogy decemberben külföldön fogok táncolni, már szeptemberben megszerveztem, hogy tudjunk együtt karácsonyozni. London, Bécs, Amszterdam, a helyszín mindegy, a lényeg, hogy együtt legyünk. Tradicionális nevelést kaptam, és ma már édesapaként nekem is fontos, hogy el tudjam hinteni a lányaimban a családi összetartás fontosságát és az ünnepi hagyományok tiszteletét, amit egyszer majd ők is tovább fognak adni.
– Körbetáncolta a világot. Élhetne, dolgozhatna külföldön is, felteszem, jobb fizetésért. Miért döntött úgy, hogy hazajön, és itt alapít családot?
– Mindig azt éreztem, hogy akárhova megyek, bármennyi állampolgárságom lehet, magyar maradok. Ez az anyanyelvem, itt nőttem fel, itt van a családom, a gyökereim.
Ez az otthonom, itt érzem jól magam. Én itthon vagyok otthon.
Mázlista vagyok, a Jóisten valahogy mindig úgy terelte az utamat, hogy egyértelmű legyen, mikor minek van itt az ideje. Az utolsó hét évemet szabadúszó művészként töltöttem el a szakmában: elmentem Amerikába, eltáncoltam tíz Diótörőt, aztán visszarepültem Európába, megcsináltam hat Hattyúk tavát, Amszterdamban Anyegint, Budapesten megint valami mást. Aztán egyik nyáron hazajöttem pihenni, reggeltől estig ücsörögtem a Balaton partján a horgászbotommal. Szóval, pihenés közben kavarogtak a fejemben a gondolatok, hogy utazhatok a nagyvilágban bármerre, ez nagyon jó, de talán már másra kellene fókuszálnom. Vettem egy nagy levegőt, felmondtam a külföldi albérleteimet, összeszedtem a holmimat, hazaköltöztem. Pár hónap múlva váratlanul megkeresett Ókovács Szilveszter, hogy számítana rám balettigazgatóként. Szeptember elején el is kezdhettem a munkát, a hónap végén pedig megismertem a feleségemet, Vikit.
Úgy érzem, hogy az élet eddig folyamatosan osztotta nekem a lapokat, amiket hál’ Istennek mindig sikerült jó sorrendben fölvennem. Hála van a szívemben.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>