EBben nem ismerünk tréfát?

Kérem, azért enyhítő körülményként vegyék figyelembe, hogy volt macskám, szerkesztői múltam során mindig voltak állatbarát cikkek a Képmásban, tanúim vannak rá, hogy kétszer adtam kóbor kutyának enni, és lelkemre mondom, sohasem kínoztam állatot, 15 éves koromig a szúnyogokat is csak elhessegettem. De bevallom, önhibámon kívül online életem során egyetlen cuki állatos képet sem posztoltam.

Az első (bár tekintélyes méretű) csepp a pohárban egy orvosi műszerre kalapozó óriásplakát volt, amelynek használatával a beteg kórházban töltött ideje megrövidül. A gigantikus kép egy hatalmas ablakban bánatosan merengő, monumentális ebet ábrázolt, azzal a felirattal, hogy ő is hazavár valakit, alatta pedig apró betűvel: Ajándékozz egy otthon töltött napot! A kampány kiötlői – nem bízva az állatbarátok emberbarátságában – a bús kutyaszemeket hívták segítségül a pénztárcák megnyitásához. Vagyis több mint egy évtized várakozás után a marketing csapat egyértelmű igennel válaszolt a kétezres években felháborodást keltő, hajléktalant ábrázoló plakát kérdésére: „Ha kutya lennék, segítenél?”

Remélhetőleg részesülhet az adomány adta előnyökből az a beteg is, akit a kutya sem vár haza, és az is, akit csak a gyerekei. És itt sorakozhatnának a különböző érdekvédelmi szervezetek tiltakozásai: Miért nem készült plakát a beteget hazaváró családról is? Vagy barátokról, kollégákról? Esetleg, hogy a kertbarátokat se feledjük, kókadozó növényekről?

Hamarosan megtudom a választ a közszolgálati híradó „Nyaralj a kutyáddal”-blokkjából: Magyarországon két-két és félmillió kutya él (utánanéztem, nem tévedés-e, mellesleg azt is megtudtam, hogy 3 millió macska). Vagyis, miután gyermeket nevelő háztartás csupán 1 millió 295 ezer van, és ezekből is nyilván sokakat megrendít az elárvult eb látványa, nem is olyan rossz a kampánystáb kalkulációja. Bár a kutyások és gyerekesek közös halmaza számomra ismeretlen, és bízom benne, hogy a gyerektelen kutyások is elérzékenyülnének egy bánatos szemű kisfiú láttán, megértettem, hogy ha a Családbarát Médiáért Alapítvány helyett inkább a Kutyabarát Médiáért Alapítvány ügyein munkálkodnék, sokkal több lájkot szerezhetnék.

Kép: Unsplash

Közben persze felrémlenek a környezetemben olyan gyakran elhangzó mondatok, mint „több érzés van ebben az állatban, mint némelyik emberben” vagy „levágnám a kezét annak, aki pórázon tart egy kutyát”. A családi repertoárban is van idevágó történet: anyósom lábát egyszer a liftben nyalogatni kezdte egy tacskó, mire ő odébb húzódott. Erre a gazdi sértődötten jegyezte meg, hogy „tisztább az, mint némelyik ember”. Anyósom erre bölcsen annyit felelt: „Azt sem szeretném, ha egy ember nyalogatná a lábamat.”

Már éppen elhatározom, hogy én sem rugózok rá a kutyakérdésre, amikor a tévéből fél füllel meghallom a nap kulturális hírét: Berlinben képzőművészeti kiállítás nyílt arról, hogy az ember barátja a kutya. A tárlatot ebek ingyenesen látogathatják. (Pénzért vihetnek magukkal gazdit is.) Azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, vagy ha tetszik, az itatótálban, hogy a közösségi oldalakon megjelentek a szegény migráns kutyákról szóló fotók, amelyeken a mosdatlan és ellenszenves embertömegben ott utazik a menekült karjaiban egy jobb sorsra érdemes kis állat, aki „nem tehet semmiről”.

De e cikk megírására mégiscsak az a párbeszéd ösztönzött, amelyet egy reggeli edzés után hallgattam az öltözőben. A sztáredző arról panaszkodott, hogy fáradt, mert este a kutyáját vízi futópad-edzésre kellett vinni. Értsd: egy akváriumhoz hasonló edényzetben kedvenc ebe egy futószalagon evickélt. Ha jól hallottam, a kutya fitnesszbérlet 10 alkalomra 36 000 Ft. A történet megértő fülekre talált, az edzéstől elcsigázott nők felváltva sorolták, hányféle gazdi-kötelezettség sújtja a kutyatartókat. Hogy néha bizony szabadságot kell kivenni egy-egy fontos ügy intézéséhez. Már-már én is amondó voltam, igazán igazságtalan, hogy a friss kutyások nem mehetnek kutyagyesre – mondjuk, nevezhetnénk KUS-nak. De egyelőre én voltam az, aki kus(s)ban volt, ott az öltözőben.

Kisebbségi létem tudatában, azt hiszem, meg kellene alapítanom a Kutyátlanok Egyesületét, hiszen végül valahol a kutyátlan is érző ember, még ha nem is látszik rajta.