Béranyaság vagy anyaság – miről tanuljanak a gyerekeink?

Az Emberi Méltóság Központ aláírásgyűjtést kezdeményezett annak érdekében, hogy a döntéshozók emeljék be a családi életre nevelést a Nemzeti Alaptantervbe. A központot vezető Frivaldszky Editet kérdeztük a miértekről.

Kép: Pixabay
Kép: Pixabay

Kép: Pixabay

– Hadd kezdjem provokatív kérdésekkel: Ön szerint miért jó családban élni, és miért szükséges ezt az életformát társadalmi szinten támogatni?
– A személyes tapasztalataimról beszélnék először, ebben a témában ezt nehéz megkerülni. A házasságom és a gyermekeim születése, testi-lelki fejlődésük nyomon követése tele van olyan rácsodálkozásokkal és örömökkel, amiért nagyon hálás vagyok. Nap mint nap megtapasztalhatom azt a feltétlen bizalmat, ami csak ebben a szoros kötelékben élhető át. A család ugyanakkor sosem idealizált, tökéletes rendszer, és véletlenül sem valami „keresztény–polgári–nagycsaládos” privilégium. Minden családnak dinamikája van, hiszen emberi kapcsolatok működtetik, dolgozni szükséges érte. Ha a kapcsolatok mozgatórugója az elkötelezett szeretet, és megtanuljuk azokat a technikákat, amivel az óhatatlanul felmerülő konfliktusok kezelhetők, nemcsak a napos időszakokban jelent biztonságos közeget, de megtart a borúsabb periódusokban is.

Az ember társas lénynek születik, személyes képességeit is közösségben, a család biztonságot, elfogadást nyújtó légkörében tudja leginkább kibontakoztatni. Komoly kutatások igazolják, hogy családban élve nő a várható élettartam, de az egészségi mutatók és a szubjektív jóllét megítélése is mérhetően jobb, mint az egyedülállók között. A családok támogatásának társadalmi „hasznossága” mindezekből már könnyedén levezethető: általuk egészségesebb, boldogabb, összetartóbb közösséggé válik egy nemzet, és ennek nagyon profán, nemzetgazdasági hatása is van: így működtethetők biztonsággal a nagy ellátórendszerek. A házasság, a gyermekvállalás támogatása elemi érdeke nemzetünk minden tagjának, azzal ugyanis az egész közösség nyer.

– Léteznek európai uniós iránymutatások arra vonatkozóan, hogy az egyes korosztályoknak mikor, mit kell tanítani szexuális nevelés címén. Mit tartalmaz ez az uniós tananyag?
– Az Európai Unióban alapvetően tagállami hatáskör az oktatásügy, mégis egyre több szakmai anyag, ajánlás születik arra vonatkozóan, hogy miképp váljon a szexuális nevelés az oktatás részévé. Ezek az elképzelések általában a WHO és az UNESCO által támogatott programokra hivatkoznak alapként. Ezekben többek között olyan problematikus javaslatok találhatók, mint például hogy az ovis korú gyerekeket a közoktatási keretek között kellene megtanítani a maszturbálásra. Ez elfogadhatatlan, a köznevelésben nincs helye. 12 éves korban az iskolában kellene tanítani azt, hogy egy azonos nemű párnak hogyan lehet gyereke béranya fogadásával. A fogamzásgátló módszerek terén is sok csapdahelyzetet rejt ez a „tananyag”.

Ráadásul már vannak arra nézve is utánkövetéses kutatások, hogy ez a típusú szexuális nevelési irány milyen módon hat a gyerekekre – a tapasztalatok szerint bizony kimutathatóan növeli a tinédzserkori terhességmegszakítások, szexuális problémák számát. A gyerekek szexualizálása felhívás keringőre, és torz képet fest, ugyanis az egész témának csak a testi oldaláról beszél, arról nem, hogy például mivel jár egy szakítás akkor, ha valaki már mindenét odaadta… Sajnos, az uniós dokumentumokban is megjelennek ezek a javaslatok az átfogó szexuális nevelés bevezetésének szükségességéről, ami rendkívül veszélyes irány! Fontos lenne, hogy a gyerekek személyiségének komplexitására figyelő, értékalapú alternatívát nyújtsunk ezzel kapcsolatban a készülő Nemzeti Alaptantervben.

– Sok gyermek nem hall a családjában arról, hogyan lehet párkapcsolatban élni. Kevesen ismerik a saját testük, szexualitásuk működését, és nem is tisztelik azt. Pótolható ez a tudás intézményes kereteken belül?
– Meggyőződésem, hogy a családi életre nevelés fő terepe a család, a szülők az elsődleges nevelők. De az is biztos, hogy ma a túlterhelt, sokszor széthullott családoknak szükségük van a megerősítésre és a támogatásra. Azokon a pontokon lenne fontos besegítenie a köznevelésnek, ahol hézagok vannak. Tény például az, hogy sok a válás, ezért mindenképp érdemes a fenntartható párkapcsolatokról beszélni, vagy például megtanítani a lányokat arra, hogy egy modern nő nem tömi tele magát hormonokkal és nem a fogamzásgátlókkal kerüli el a nem kívánt várandósságot, hanem fogja az applikációt és követi a ciklusát, tudatosan él.

Frivaldszky Edit

 

Ugyanezt a tudatosságot kellene megtanítani a konfliktuskezelés terén is. Erre vonatkozóan nagyon jó gyakorlatok vannak: remek családi életre nevelés programok, termékenységet megismertető tananyagok léteznek, amelyek beemelhetők a köznevelésbe is.

– Mikor, milyen órák keretében lenne érdemes oktatni a családi életet, és milyen eszközökkel?
– Nem többletfeladatot szeretnénk pakolni a gyerekekre, épp eléggé le vannak terhelve most is. Nem is az osztályfőnöki vagy erkölcstan- és hittanórák keretében kellene ennek megvalósulnia, hanem a jelenlegi ismeretanyag csökkentése mellett lenne jó az ismereteket átadni. Kicsit kevesebb természetismeret és picit több emberismeret, kapcsolatismeret tanítása lenne a cél.

– Ön szerint van létjogosultsága a megkülönböztetett fiú- és lánynevelésnek ma, amikor egyes országokban épp a nemi identitás választásának szabadságát helyezik a nevelés fókuszába?
– Az „Isztambuli egyezmény” körüli nyomásgyakorlás is jelzi, hogy a társadalmi nemek koncepciójának elfogadtatását kérik számon rajtunk, azt, hogy nemcsak férfi és nő létezik, hanem nemek kavalkádja. De kérdezem én, mi lesz akkor például a magyar néptáncoktatással, ha azt sem tudjuk megmondani, hogy ki a fiú és ki a lány? Ha egy ország fontosnak tartja a demográfiai problémák kezelését, akkor át kell gondolni azt az egyszerű természeti törvényt is, hogy gyermek mindig egy férfi és egy nő kapcsolatából születik.

Ahhoz, hogy ez a kapcsolat egészséges legyen, el kell fogadnunk, hogy vannak különbségek a két nem között, és ez nem valami rossz dolog, sőt! A két nem azonosan értékes, de nem azonos, hanem egymást – természetéből fakadóan – egészíti ki, és nemcsak biológiailag, hanem lelki síkon is. Erről a kölcsönösségről sokkal inkább szükséges lenne beszélgetni a gyerekekkel…

– A fiatalok ma sok anyagi segítséget kapnak ahhoz, hogy megszülethessenek a vágyott gyerekek. Ugyanakkor hiányoznak a személyes tapasztalatok, amelyek ösztönöket indíthatnának be nőben és férfiban: a babaillat megtapasztalása hiányzik például, hiszen a fiatalok többsége ma már alig lehet kisgyerek közelében. Tud ebben vajon segíteni a köznevelés?
– Gyerekek sosem születnek felszólításra, az állami ösztönzés ugyanakkor nagyon fontos alap, de önmagában még mindig kevés a személyes biztonságérzet kialakításához, a félelmek lebontásához vagy a családi életből óhatatlanul fakadó lemondásokkal kapcsolatos előítéletek felülírásához. Valóban, kevés ma körülöttünk a „babaillat”, a köznevelés pedig ennek magtapasztalására csak a családok bevonásával tud lehetőséget kínálni, személyes életek, családok bemutatásával vagy az 50 órás önkéntesség keretében, ahol a gyerekek kisgyermekes családoknak is besegíthetnek. Ezek nagyon fontos személyes tapasztalatok lehetnek, érdemes lenne élni velük!

– Hogy áll most a petíció, és hol lehet aláírni, ha valaki támogatni szeretné a kezdeményezést?
– Bőségesen átléptük már azt az 5000 aláíráshoz kötött, önmagunknak felállított küszöböt, amely után érdemesnek tarjuk a kezdeményezést magasabb szintre bízni: szeretnénk Kásler Miklós miniszter úrhoz fordulni azzal, hogy támogassa kezdeményezésünket. Minden aláírás fontos, aki szeretne csatlakozni a kezdeményezéshez itt megteheti.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti