Sokak életét megkönnyíti az Anyós-suli
„A menyem nem hagyja, hogy amikor az unokákra vigyázok, el is mosogassak”, „A fiamék minden telefonhívást ellenőrzésként élnek meg”, „Ki se kérik a véleményem a függönyválasztáshoz!” – csak néhány a számos konfliktushelyzetből, amiket az anyósok élnek meg a menyükkel vagy vejükkel szemben. Pedig a feloldáshoz néha elég csak megfogalmazni a problémát, és érezni, hogy nem vagyunk egyedül. A Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat keretei között működő Anyós-suli ezt kínálja. Létrehozói Süttő Márta tanár, mentálhigiénés szakember, pszichodráma‑vezető, valamint Szikora Istvánné Ildikó gyógypedagógus, pszichodráma-asszisztens. Egykori menyek, ma többszörös anyukák, anyósok és nagymamák, így nem elsősorban a szakirodalom vezérli őket. Sokkal inkább az élet.
– Milyen indíttatással vágtatok bele a suli létrehozásába?
Süttő Márta: Anyósom nagyon szép nő volt. A férjem magas piedesztálra emelte, mert nagyon jól főzött, és általában mindent kiválóan tudott. Fiatalasszonyként sokáig frusztrált, vajon hogy fogok tudni megfelelni a férjemnek a tökéletes anyukájához képest. Mégis kialakult köztünk egy egyensúlyi állapot. Nem tüske van bennem, hanem hiány, mert korán meghalt, és nem tudtam begyakorolni a mintát. Az anyóssá válásom közeledtével kezdtem felkészülni az új szerepre, és ennek kapcsán szembesültem vele, hogy milyen sok nőnek vannak megoldatlan problémái ezen a területen. Egyebek mellett ez vezérelt az Anyós-suli létrehozásában.
Szikora Ildikó: Az én motivációm a saját anyósomhoz fűződő nehéz viszonyom. Már akkor elhatároztam, hogy nagyon odafigyelek majd, hogyan viselkedem a menyeimmel és vejeimmel. Közben már tudom, hogy én is léphettem volna, és azt is, hogy az anyósom bizonyos kérdéseket nem is tudott volna másként megoldani a rárakódott terhek miatt. Ráadásul heten vagyunk testvérek, így láttam azokat a nehézségeket is, amelyek édesanyám és a menyjelöltek között kialakultak. Ez is jó támpont volt ahhoz, hogy milyen ne legyek majd.
– Részben érthető a nem is olyan régi korok gondolkodásmódja: a sokszereplős család működtetése, főleg, ha fiam, lányom, menyem és vejem is van benne, egyszerűbb, ha ők alkalmazkodnak hozzám.
SM: Nekem, mint anyósnak egyszerűbb lenne így, de konfliktusosabb. El kell fogadni, hogy a fiatalok másképp gondolkodnak és mást várnak el tőlünk. Van, aki gondoskodásnak, figyelmességnek éli meg, ha például unokavigyázás közben az anyósa el is mosogat, és van, aki tolakodásnak, esetleg burkolt kritikának. Szükség van arra, hogy ráhangolódjunk, ki mit szeretne, és fontos a viszonyulás. Hatalmas előrelépés a kapcsolatunkban, ha előre meg tudjuk beszélni, ki mit vár a másiktól.
SzI: A lányok ösztönösen az édesanyjukkal beszélik meg a fontos kérdéseket, így például azt is, hogyan rendezzék be a lakást. Az én lányaim is szívesen fordulnak hozzám ilyen ügyekben, a menyeim jóval kevésbé. Ezt tiszteletben tartom. Amikor kérik, ott vagyok segíteni, de kéretlenül sosem.
– Minden élethelyzet más, ezért egy adott problémát sem csak egyféleképpen lehet megoldani. Mindenre van receptetek?
SM: Nem kész válaszokat kínálunk, pusztán el tudunk indítani egy változást, fejleszteni tudjuk a csoporttagok önreflexiós és kommunikációs készségét, és saját identitásuk megtalálását. Fontos, hogy egy anyósnak legyen saját élete, és megtalálja önmagát az új szerepében.
SzI: Ahogy a csoporttagok elmondják a saját tapasztalataikat, sokat szelídülnek a legkeményebb helyzetek is. Akik belesüppedtek egy nehézségbe, itt elkezdenek kilátni a gödörből. Meglátják azt az irányt, amerre el tudnak indulni a menyük vagy vejük felé. Fontos tudatosítani, hogy a család egy olyan egység, ahol ha az egyik oldal elkezd pozitívan viszonyulni, az húzza magával a másik oldalt is.
– Mennyire szólhatunk bele a saját gyerekünk párkapcsolatába?
SM: Annak lehet segíteni, aki segítséget kér. Ott kell melléállni, ahol éppen tart, még ha én előre is látok sok mindent. A gyerekemnek nem a mentálhigiénés segítője vagyok, hanem az anyukája. Van, amikor jelzi, hogy el akar mondani valamit, mert kíváncsi, hogyan reagálok rá, és olyan is van, hogy elmond valamit, de nem kíváncsi a véleményemre. Ezen nem megsértődni kell, hanem örülni annak, hogy tudja, mire van szüksége: adott esetben csak egy kis gondolatrendezésre, máskor konkrét szülői segítségre.
– Mennyivel jobb a csoportos foglalkozás, mint az egyéni?
SM: A probléma egyetemességét megérzik a résztvevők: küzdelmükkel nincsenek egyedül. Technikáink segítségével biztonságos környezetben tudják kipróbálni azt, amit egyébként nem mernek. Visszajelzést kapnak egymástól: „ha te így viselkedsz, én így érzem magam”. A gyakorlatok során olyan gondolatokat, érzéseket mondanak ki a csoporttagok egymásnak, amiket az érintettek maguknak nem tudtak szavakká formálni. Sokszor már ez elindít egy változást. Ahhoz, hogy a gyerekem szárnyaljon a párjával együtt, szabadnak kell lennie. Nem ülhetek a hátukra a frusztrációimmal együtt. Gyönyörködnünk kéne bennük, nem lehúzni őket.
Kit tartanak a fiatalok jó anyósnak?
„Nem telepszik ránk.”
„Ápolt, csinos, foglalkozik magával.”
„Nem tukmál minket étellel, nem hiszi, hogy éhezünk.”
„Nem manipulál se pénzzel, se érzelemmel.”
„A bizalmunkkal nem él vissza, nem pletykálja ki a titkainkat a barátnőinek.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>