Tárcák a dzsungelből 3. – Karibi metamorfózis

Hiába mozgok több mint 14 éve Costa Rica karibi területén, az első napok, hetek mindig metamorfózissal telnek. Ez az átváltozás egy mélyebb átalakulás, mind testi, mind lelki értelemben. Nem csupán az utazók betegségéről, a jetlagről van szó, hanem arról, hogy le kell vetkőzni az európai szokásokat, és bele kell szokni a karibi életbe.

Kép: Ivády Nóra

Először a testnek kell visszaerősödnie a karibi üzemmódra. Rögtön látszik, hogy európai vakációból tértünk haza. Rajtam a civilizáció lustaság-hája. A bőröm fehér, nincs rajta egy moszkitócsípés sem. A városban az autó, a tömegközlekedés, no meg a lift elviszi a bevásárolt holmit a megfelelő helyre. Itt a házunkhoz földút vezet, amely enyhén emelkedik. Esőben a föld felázik, a kövek csúszósak lesznek. A bejárathoz egy harmincméteres sóder rámpa visz, amelyet a forgalom még nem döngölt le. Nem is fogja, mert nincs rajta forgalom. Nincs lift, amely felhozna minket, autóból is csak a négykerék-meghajtású tud feljönni. Így hazaérkezni minden egyes alkalommal igazi fizikai kihívás; a gyermek rajtam a hordozóban, a vásárolt holmi a biciklikosárban.

Nem csoda, hogy az első estéken sajgó izomzattal hallgatom a dzsungel énekét. Aztán pár nap múlva már fel sem tűnik ez az erőnléti edzés.

Az ember eleinte még tartja a városi trendet. Sminkel. Parfümöt hord. Lakkozza a körmét ideig-óráig. A lakk gyorsan kopik, nem érdemes vele vesződni. Smink se kell, hiszen nincsen szebb, mint a napbarnított arcbőr. A parfüm is elkopik lassan, annak természete valahogy idegen a dzsungeltől. Egyébként is, háromszor-négyszer zuhanyozom naponta.

Aztán a karibi szokások... A sminkeléssel megspórolt időt rendre takarításra fordítom. Egyébként is a dzsungelben az ember minden megspórolt időt takarításra használ. Különösen, ha egy totyogó lakik a környezetében, aki szeret megfogni, megenni mindent. A lányom csalódott is volt, amikor egy férget szedtem ki a kezei közül, amelyet addigra sikerült már gilisztává hengergetnie. Biztos örült a féreg egy ilyen hirtelen jövő metamorfózisnak. Szerencsére a konyha-nappali-ebédlő-terasz területen fehér a csempe, így minden dögöt azonnal kiszúrok.

Mindent akkor kell csinálni, amikor az ideje van. Nem a naptár dönt, hanem az elemek.

Akkor kell mosni, amikor süt a nap. A gyerekkel akkor kell menni a tengerpartra, amikor kicsik a hullámok. Akkor kell dolgozni, amikor hasít a net, hétvégén szinte lehetetlen, mert lejönnek a városi svihákok, hogy a tengerparton nyomogassák a telefonjukat, ettől belassul az internet. A nap este hatra megy le, vita nincs, addigra haza kell érni. Nem jó a vaksötétben biciklizni a dzsungelben. Nyilván nincs közvilágítás. Illetve van, holdnak hívják, csak többnyire eltakarják a felhők.

Kép: Ivády Nóra

 

A vízzel spórolni kell, mert nincs vezetékes vizünk, csak kútvíz és esővíz, mondja a ház tulaja, ezért örülne neki, ha Jack nem a házban végezné a kisdolgát, hanem a természetben. Egyébként is, a dzsungel talajának jót tesz az emberi vizelet. Így amikor leszakad az ég, mindig boldog vagyok: hosszú, váltott hőmérsékletű zuhanyokat veszek. Szerencsére sokat esik.

A szemetet szelektáljuk, a szerves hulladékot komposztáljuk. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy a konyhából főzés közben csak kidobálom a krumplihéjat, a banánhéjat, amit rendszerint a házunk körzetében élő borzszerű kismalac – aguti – boldogan felzabál. Jellegzetes szagáról már messziről érzem, hogy közeledik.

Mindehhez már gyorsan hozzászokom, a lelki átalakulás több időbe telik.

A legnehezebb, hogy minden egyes alkalommal meg kell értenem, hogy nem kell félnem.

Ugyanis az első napokban rendre konstans félelem uralkodik rajtam. Félelem az állatoktól, a természettől. Félelem az emberektől. Valami történni fog. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi a bizonytalant. Alapvetően nagyon félős ember vagyok. Félek a sötéttől, az idegenektől. Élénk a képzeletem, jól tudom magam ijesztgetni. Azt hiszem, hogy ez az érzés soha nem múlik el. Aztán mégis, egy hét után elpárolog. Visszatér a bizalom, hogy nem lesz semmi baj. Hinni kell. Bele kell vésni a ház oldalába, a fa törzsébe, a szívedbe, a kövekbe a tengerparton, hogy hinni, bízni kell. A tökéletes teremtésben. A tökéletes életben. Hogy nem történik semmi értelem nélkül. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi ezt a bizonyosságot.

Végezetül meg kell szokni, hogy belül én is átalakulok. Meg kell szokni az új embert, aki a dzsungelben vagyok.

Ki az az én, aki a dzsungelben él? Nem „tisztelt asszonyom”, nem címke, nem beosztás. Még csak nem is hivatás. Pesten valakinek a valakije vagyok. A szüleim gyereke. A barátaim barátja. Itt magam vagyok, annak csupa jó értelmében. Az az énem lakik a dzsungelben, aki folyamatosan fejlődni akar, jobb akar lenni. Aki úrrá akar lenni a gyengeségein. A félelmein. Az egóján. A felnőtt énem lakik a dzsungelben.

Szeretem azt az embert, aki a dzsungelben él.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti