Ha elszakad a film

Ösztönösen felé nyúlok: érzem, itt van mellettem, egészen közel, ahogy este, amikor lefekvés után lámpát oltottunk. Megérintem. Azonnal felébred, érzi, hogy én vagyok az, mert még azt a félcentis felületet is tökéletesen ismeri rajtam. Ujjlenyomat-felismerős.

Felvillanó képe mint megbízható titkárnő jelzi, mi történt, amíg aludtam.

A szakadás szunnyadozhatott ugyan, és József Attila szerint nem hasad tovább, de az élet azért nem áll meg, s ezt azonnal jelenti is nekem. Diszkrét ikonjaival csiklandozza a reggelijére, az első információkra éhes agyat. Csak ketten vagyunk ébren a lakásban, megosztjuk közös titkainkat. Karcsú kis f-jei kacéran kacskaringóznak, és azok az ellenállhatatlan piros kis csengőikonok… (Talán a gyerekkori karácsonyi meglepetések élményét hívják elő a tudat mélyéből? Vagy az iskolai csengők pavlovi reakcióit?)

Aztán ő is felbátorodik, átmegy felszólító módba. Nem agresszív: szabadon eldönthetem, teszek róla, hogy ismerősömnek jó napja legyen, vagy teszek rá, hogy milyen napja van. Szórakozottan pöckölöm föl a képeket. Varázspálcaujjam nyomán futnak fölfelé, tágul a világ: újszülött manósapkában és trendi törölközőbe tekerve, súlyzózó izompacsirta, praktikus gőztisztító, a politikus félrenéz vagy félrelép, mindenmentes gyümölcstorta házilag, lábnyom a tengerparti homokban, grimasz a vár tövében, puszi a fürdőszobatükörből… Csuklóból mozgatom a posztokra szabdalt világot, szalad fölfelé elcsíphetetlenül, mint amikor anyu kihúzta a diafilmet, mert elszakadt a film. És érzem azt a csalódást is az értelmezhetetlenül összefolyó kockákat nézve: tudom, hogy örökre elveszett a mese vége, mégis akarom még nézni, még egy kicsit.

A rohanó képernyő lassan megáll, mint a pörgő rulettkerék: Mi jár a fejedben? – kérdezi újra, s ekkor az őszi nap is beköszön a félig lehúzott redőny alatt, mint amikor anyu felkapcsolta a villanyt, hogy a falra meredő szemem végre fókuszt váltson és ne csak a falra meredjek: „Na, megyünk a játszótérre?”.

Hosszan megnyomom a kikapcsoló gombot. Még reménykedve megkérdezi, biztos vagyok-e benne, aztán engedelmesen elsötétül.

Erősödnek a neszek a fürdőszobában, valamelyik gyerek megnyitja a csapot, a pékségből kifliillat száll föl, az alattunk lakó már kávét is főzött.

A férjem nagyot nyújtózik és felém fordul, mindjárt megkérdezi, mit álmodtam, ez olyan jó reggelt-féle nála. Megelőzöm. „Jó reggelt! Te nem vagy éhes? Lemegyek friss kifliért. De előbb szeretném, ha megölelnél, és közben elmondanád, mi jár a fejedben.”

Kép: pixabay.com