„Első a család, második a munka”
Kurucz Éva több mint egy évtizede van képernyőn, amikor véletlenül ott ragadtam egy-egy műsora előtt, már többször eszembe jutott, hogy interjút kellene vele készíteni. Visszafogott, okos, kedves jelenség, modorosság nélkül. Az a típus, aki nem tolakszik előtérbe, mégis jelen van. Úgy látszik, nemcsak nekem tűnt fel, mert pár hónapja megelőztek egy másik felkéréssel, és most ő az új kormányszóvivő. Szerencsére nekünk sem mondott nemet az interjúra.
– Tanárként kezdtél dolgozni. Hány évig tanítottál?
– 2001-ben kezdtem, és kb. másfél évet tanítottam. Mindig erre a pályára készültem, egyrészt, mert nagyon szerettem a gyerekeket, másrészt édesanyám is tanított, ez volt előttem a minta. Német-magyar szakra mentem a bölcsészkaron.
– És hogy lett ebből televíziózás?
– Bár gimnazista koromban voltam újságíró táborban, aztán részt vettem Kertész Zsuzsa stúdiójának 3 hónapos képzésén, vagyis mindig érdekelt ez a szakma, mégis, mondhatni amatőrként kezdtem. Amikor a Hír Tv indult, a férjem javasolta, hogy küldjem el az önéletrajzomat. Nem nagyon hittem benne, hogy szakmai tapasztalat nélkül, laikusként be lehetne kerülni, de azért elküldtem, és mellékeltem hozzá és a Kertész Stúdióban készített VHS felvételemet, amin Tatjana levelét szavaltam az Anyeginből. Nem éppen profilba vágó, ma sem értem, hogy miért, de behívtak a castingra. Emlékszem, súgógépről kellett híreket olvasni – életemben nem is láttam súgógépet, és teljesen civilként, mentem be, smink nélkül. Olyan furcsának éreztem az egész szituációt. Aztán 10 nap múlva meglepetésemre felhívott Pörzse Sándor, és mondta, hogy kiválasztottak, menjek be egy személyes találkozásra. Ez volt a mondat első fele, amely nagyon jól hangzott, de a második már kevésbé. Úgy folytatta, hogy ő engem női sportriporternek tudna elképzelni. Meg, hogy tudom-e, mennyit játszott legutóbb a női kézilabda válogatott Szlovéniával. Hát fogalmam sem volt róla. „Na, akkor ennek utána kellene nézni, és ezután, mindig.” Teljesen abszurdnak tűnt, mégis belevágtam. Egy ideiglenes stúdióban dolgoztunk nyolcan, a vezérlőtől egy papírfallal voltunk elválasztva. Innentől kezdve minden napomat a Nemzeti Sport olvasásával kezdtem, és két hét után már a Híradóban mondtam a sporthíreket, kívülről tudtam a spanyol bajnokság legfontosabb eredményeit és a Forma I éppen aktuális futamának érdekességeit. Azóta tudom, hogy mindent meg lehet tanulni.
– Akkor is bele mertél volna vágni, ha ez nem egy induló csatorna, hanem egy ismert adó csupa profival?
– Biztos, hogy segített, hogy sok kezdő volt köztünk, és az is hogy nagyon lelkesek voltunk mindannyian.
– A sportos indulás sokak szerint nagy előnyt jelent a pályán. Mit tanultál meg ebben az időszakban, ami később is hasznos muníció volt?
– Gulyás István mindig azt mondta, hogy ha megtanulod hibátlanul kiejteni az összes sportoló nevét, akkor később híradósként sem érhet meglepetés. De ennél talán még fontosabb, hogy olyan tiszta szívű, küzdeni tudó sportolókat ismertem meg a munkám során, akikre a mai napig felnézek. Emellett 2004-ben Sárfalvi Péterrel elkezdtük Befutó című utánpótlás magazint, A műsorban akkor az volt a koncepció, hogy egy élsportoló férfi és egy, a gyerekekhez közel álló nő legyen a műsorvezető. Nagyon szerettem ezt a műsort.
– Mikor születtek a lányaid? Már tévésként?
– Igen, 2004 októberében született Emese, ő volt a Hír Tv első kisbabája.
– Hogyan fogadták a munkahelyedet. Az a hír járja, hogy a híradózás nem családbarát munka...
– Igen, addigra már a sport mellett híradóztam is. Én voltam akkoriban a hétvégi híradó arca. Amikor kiderült, hogy kisbabát várok, volt aki nem akarta elhinni, hogy 27 évesen, a karrierem elején, vállalok gyereket. Kérdezgették, hogy jól meggondoltam-e, hogy mi lesz, ha nem tudok visszajönni. Számomra elképzelhetetlen volt, akkor is, most is, hogy bármi felülírja, hogy nekem gyermekem szülessen és anya legyek. Úgy voltam vele, ha úgy van elrendelve, hogy ezen a pályán maradjak, akkor vissza fogok tudni jönni. Persze, voltak nehéz időszakok, csináltam végig szombati élő műsort 8-10 beszélgetéssel, úgy, hogy akkor már egy hete influenzás volt a kislányom, és nem aludtunk semmit. A nehéz pillanatokban mindig segített a családom, és tudtam, hogy a munkahelyemen és otthon is szükség van rám, Amikor, nem kellett dolgoznom, azonnal mentem haza, nem maradtam bent egy kis csevegésre, kávézásra. Mindig úgy próbáltam beosztani az időmet, hogy száz százalékosan megfeleljek a munkahelyemen, amellett pedig minden, a gyerekeim számára fontos pillanatban ott legyek. Soha nem kellett helyettesíteni a tévében, nem voltak üresjárataim, és a kollégáim is megértették, hogy ha anyák napi ünnepség van, akkor inkább előbb kezdjük a forgatást, de nekem oda kell érnem.
– És amikor dolgozol, ki is tudod kapcsolni, hogy például a gyerek influenzás?
– Ez nehéz. Ha mondjuk, az oviból hívnak napközben, hogy beteg a gyerek, akkor egy pillanatra minden más megszűnik, de van egy fantasztikus anyukám, aki mindig kisegít a vészhelyzetekben. Bizonyos értelemben pedig nem kell mindent kikapcsolni, hiszen az, hogy családod van, hozzáad a személyiségedhez, a munkádhoz. Másképp tudsz egy-egy témához nyúlni, ha feleség vagy, anya vagy. Az anyaságot nem jó stresszként, áldozatként megélni. Én mindig úgy fogtam föl, hogy első a család, második munka, de mind a kettőt lehet szeretni és jól csinálni. Idén. a tavaszi szünetet is végigdolgoztam de jókedvvel csináltam, mert tudtam, hogy délutánonként tudok közös programot csinálni a lányokkal, anyukám pedig délelőtt ott van velük. Szerintem a XXI. századi nőnek az a feladata, bízzon magában, higgyen abban, hogy lehet teljes értékű anya és teljes értékű munkaerő is egyszerre. És nem szabad elfelejteni, hogy minden sikeres nő és anya mellett áll egy férfi.
– Azért az életünkben mindig háttérbe kerülnek bizonyos dolgok azért, hogy a legfontosabbakra tudjunk koncentrálni. Wekerdy Tamás szerint például az anyáknak a vasalást el kell felejteni, a lekvárfőzést pedig a nagymamákra hagyni. Nálad mi a kevésbé fontos, amit általában félreteszel?
– Ezt én is így gondolom, vasalni például a férjem szokott, a lekvárt pedig még mindig a most 83 éves nagymamám készíti. Így lemondanom szerencsére semmiről nem kell. Főzni viszont mindig én főzök. Szeretek a konyhában tevékenykedni.
– Szerepelt a vágyaid vagy csak a gondolataid között, hogy kormányszóvivő legyél?
– Az újabb és újabb szakmai kihívásokra mindig vágytam, de egy ilyen felkérésre nem számítottam. 11 és fél évet töltöttem el a Hír Tv-ben, és az ott végzett munkát nagyon szerettem. Egyébként is hűséges típus vagyok, ráadásul nagyon sokféle műsorban kipróbálhattam ott magam. Nagyon változatos volt a munkám. Volt benne sport, híradó, kultúra, gazdaság, oktatás, különböző hosszúságú és műfajú műsorok. A szülések is jót tettek, mert amikor visszatértem, mindig valami új feladatot kaptam.
– Meddig voltál otthon, amikor a gyerekek születtek?
– Két héttel a szülés előtt még 8-9 órát dolgoztam, és 6-7 hónap múlva már újra műsort vezettem. Emese négyéves koráig nem járt oviba. Sokszor mire felkelt, én már haza is értem a reggeli műsorból. Anyunak csak 10-től volt órája, ő volt vele reggel.
– Az alvásigényed ezek szerint minimális volt?
– Akkoriban nagyon bírtam az éjszakázást, mindezek mellett elvégeztem a kommunikáció szakot is, éjszaka szakdolgozatot írtam, nappal babáztam, meg dolgoztam.
– Hogy kaptad a kormányszóvivői állásajánlatot?
– Éppen pogácsát sütöttem, mert rendeztünk egy kis bulit, ugyanis másnap volt a születésnapom. A gyerekek oviban, iskolában voltak. Csörgött a telefon, Hajdu Petra a Miniszterelnökség sajtófőnöke hívott, akit addig nem ismertem személyesen –– kérdezte, hogy be tudnék-e menni a Miniszterelnökségre másnap délelőtt 11-re. Mondtam, hogy fél 11-re egy pedagógus napi ünnepségre megyek konferálni, úgyhogy megbeszéltük, hogy előtte tudnék bemenni. Letettem a telefont, folytattam a készülődést, és akkor jutott eszembe, hogy valójában azt sem tudom, milyen ügyben kerestek. Kínos lett volna visszahívni őket, de gondoltam, úgyis kiderül másnap. A férjem még viccelődött is, hogy biztosan kormányszóvivőnek akarnak felkérni. Másnap egyébként is nagyon sűrű nap volt, nemcsak a születésnapom és a konferálás miatt, hanem mert Emese lányom a Janikovszky Éva meseíró pályázaton különdíjas lett, és akkor volt a díjátadó is. Amikor megérkeztem a Parlamentbe, akkor kérdeztem csak meg Hajdu Petrától, hogy miért is hívtak. Ő csak mosolygott és felkísért egy szobába, ahol már a miniszterelnök úr és Giró-Szász András akkori kormányszóvivő fogadott, és meglepetésemre tényleg a kormányszóvivőnek kértek fel. Kaptam három nap gondolkodási időt. Mindenki, a szüleimtől kezdve a főnökömig Liszkai Gáborig, azt mondta, hogy ezt az ajánlatot nem lehet visszautasítani. Én is így gondoltam.
– A gyerekek hogyan fogadták a hírt?
– Három nap múlva adtam választ, de még néhány napig embargós volt a hír, csak a szüleim és a férjem tudták. Emese a nyilvánosságra hozatal napján jött haza egy táborból. Anyukám ment érte, mert én már az első kormányülésen voltam. A pályaudvaron az egyik apuka épp az okostelefonját böngészte, amikor megjelent a hír, hogy új kormányszóvivő van. Természetesen a szülők rögtön elkezdtek erről beszélni, hogy hallottad, az Emese anyukája..., aztán gratuláltak anyunak. Hazajött a lányom, és megkérdezte, hogy anyu, akkor most nem leszel már a tévében? Egyébként számukra annyi változott, hogy mindennap korábban megyek dolgozni, és általában később is végzek, mint eddig, de most vakáció van, ez az időszak otthon is könnyebb, a kisebbik lányom viszont szeptemberben kezdi az iskolát, az azért izgalmas lesz.
– A te életedet nagyon mennyire változtatta meg az új szerepkör?
– Teljesen, Ez a feladat merőben más, mint a tévés munka. A tévében, ugyanis nem a nap 24 órájában, kell minden feladatra felkészülten állnod. Ott akkor kellett 100 százalékon teljesíteni amikor éppen munka volt, de cserébe volt szabadidőm. Itt sokkal kiszámíthatatlanabb, hogy mikor kell például azonnal a kamera elé állni, ráadásul itt sok a hosszúra nyúló egyeztetés, megbeszélés, olyan ülés, ahol nem kell hagyományos értelemben aktívnak lenni, de nagyon feszített figyelemmel kell kísérni a történéseket. Érzem, hogy itt az eddiginél is nagyobb felelőssége van a kimondott szónak, hiszen minden mondatod bármikor idézhető kell, hogy legyen, mindig minden kérdésre jól használható, hiteles, pontos választ kell adni. Az elmúlt 11 évben olyan sokszor szerepeltem kamera előtt és annyi formában, hogy, azt hittem, engem nem érhet már meglepetés, de azért az első sajtótájékoztató elején egy kicsit megremegett a hangom.
– Milyen érzés a kollégáiddal szemben állni?
– Furcsa, különösen azokkal szemben, akikkel személyes kapcsolatom volt előtte, akikkel érzelmek és emlékek kötnek össze. Talán egyelőre ők sem tudják, hogy kezeljenek, hogy objektíven, sőt kicsit a szakmailag kötelező kételkedéssel álljanak hozzám, illetve ahhoz, amit mondok. Nekem ugyanakkor nagy segítség, hogy tudom, mit kérdeznék a helyükben.
– A protokoll mennyire jelent külön odafigyelést?
– Nem történt rajtam nagy átalakítás, mert a képernyőn is körülbelül így néztem ki. Persze minden nap odafigyelek arra, hogy a felkészültség mellett a külsőm is megfeleljem a kormányszóvivői „protokollnak.”
– A férjed kommentálta már az új munkádat?
– A férjem szűk szavú erdélyi ember, Nagyváradról származik, ha elmondja a véleményét, akkor annak különös súlya van. Természetesen biztat és támogat, de arra figyelmeztetett, hogy ez csapatmunka, és nagyon fontos, hogy merjek bízni az emberekben, akik körülvesznek. Jól ismer. Az a típusú ember vagyok, aki magam oldom meg a problémákat. Akkor voltam teljesen nyugodt műsorvezetőként is, ha mindennek én néztem utána. Most viszont annyira összetett a feladatom, hogy a a csapatmunka elengedhetetlen. Eleinte nehéz volt elfogadni, megérteni, hogy a körülöttem lévő emberek folyamatosan az én munkámat segítik. Nem lehetek magányos harcos, meg kell tanulnom együtt dolgozni velük, támaszkodni rájuk. A sajtófőnököm mosolygott is rajtam, hogy az első sajtótájékoztatóra milyen jegyzeteket készítettem, apró betűs megjegyzésekkel, nyilakkal. Most is nagyon erősen munkál bennem, hogy mindent meg akarok érteni, át akarok látni.
– Még mindig sokat is kérdezel?
– Igen, szeretek inkább többet tudni, mert tudom, hogy az élet gyakran felülírja a tervezett tematikát. Sokszor útban a sajtótájékoztatóra jön elő egy új téma.
– Mi a kihívás számodra ebben a munkában?
– A miniszterelnök úr azt mondta, amikor felkért, hogy ők egy karaktert találtak ki, és így jutottak el hozzám. Most az én személyemben rejlő lehetőségekkel kell kitöltenem, megfogalmaznom a kormányszóvivőséget. Az motivál, hogy a kormányzati szándékokat, érhetően elmondjam, úgy, hogy az emberek megértsék, hogy ez róluk szól, értük történik. Szeretném közérthető, igazán emberi kommunikációval közvetíteni mindezt.
Az interjú megjelent a Képmás magazin, 2014 augusztusi számában
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>