A gyűjtő? Engem megfogott

Igaz, nem szerettem bele első látásra az elvarázsolt kastély görbe tükréből ismerős picassós arcokba, amelyek ellenpontjai a valósághűen ábrázolt technikai szereplőknek, autónak, mozdonynak.

De hamar nyakon csíptem és mélyre temettem a gyerekkori elvárást, hogy az animációs filmekben szeretnivaló hősök fogadjanak.

Hisz végül is a „Macskafogó” termetes egérhátsót cipelő hősén is szocializálódtam, amely szintén egy gengsztersztori – ám ezzel véget is ért a két film közötti hasonlóság. A „Ruben Brandt, a gyűjtő” kriminek is rejtélyesebb, csavarosabb és izgalmasabb, mint elődje, ráadásul, ha nem vigyázunk, szokatlan kérdéseket tesz fel művészetről, pszichológiáról, tudatalattiról, luxusról, értékről, emberi lélekről, tér és idő relativitásáról… Ha újra megnézem, és nem kapkodom a fejem egyik gegtől a másik poénig, biztos lesz még sok ötletem, hogy még miről.

A háttér és a díszlet pimaszul tömény képzőművészet, építészet és design: a világ nagyvárosainak és múzeumainak emblematikus alkotásai vonulnak végig a filmen háttérként és előtérként is, sajátos avantgárd „kamerával” rögzítve.

Különös játék ez emberrel és művészettel, amely túlmutat a történet aláfestésén, és nem akad meg a szereplők jellemábrázolásánál (nem is sokat bíbelődik vele). Az ezernyi képzőművészeti, filmes és zenei utalás nem csak humorforrás. (Hihetetlenül változatos zenei kínálat is támogatja az asszociációk láncolatát, kolléganőm már ostromolja a forgalmazót egy CD-ért.) A csúsztatásokkal teli látvány és az áthallásos szöveg nagyvonalú ívekkel kapcsolja össze a művészetet és mindennapi életünket, a múlt klasszikus idoljai és a futuristának tűnő jelen pedig nem kerüli el az ironikus, sőt szatirikus megvilágítást. A film akciófilm- és thrillerparódia, pszichológiai és kultúrtörténeti kaland.

A „Ruben Brandt, a gyűjtő” egy játékos feladvány, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mozi közönsége a film végén a perceken át futó stáblistát is lenyűgözve olvasta (volt, aki jegyzetelt is). Egy gimnáziumi művtöri, vizuális nevelés vagy médiaórát biztosan megérne, de csak 11. vagy 12. osztályban, mert igaz, a karika csak 12-es, de attól, hogy valami vicces, rajzolva van és művészi, még lehet pszichésen megterhelő.

A „Rubent Brandt, a gyűjtő” jó felnőttfilm, lehet rajta jól szórakozni, lehet törni a fejünket rejtélyein és rejtvényein, vagy egyszerűen hagyni magunkat elvarázsolni szokatlan, de kerek világában.

És ha mást nem, lehet rajta egy jót fanyalogni. Szóval mindenkinek érdemes megnézni!