A megtermékenyítő tudat – Beszélgetés Lux Elvirával

A gyermekáldás elmaradása, a meddőség az egyik legnagyob titok, olyan tabu, amelyben napjaink Magyarországán megközelítőleg háromszázezren érintettek, de a WHO adatai szerint világszerte is a reproduktív párok mintegy 11–15%-a küzd ezzel a nehézséggel. Dr. Lux Elvira klinikai szakpszichológus sok évtizedes gyógyítói és oktatói tapasztalatát módszerbe sűrítette, amit kész átadni azoknak, akik szembe tudnak nézni a tünetek mögötti mélységekkel, szeretnék feltárni az okokat és megkeresni a személyre szabott megoldást. A program mellett Lux Elvira a pályájáról is mesélt.

– Klinikai szakpszichológusként a szomatikus okok lelki hátterének felderítésével, szexuálpszicológiával foglalkozott, és nem mellesleg felvilágosító munkát is végzett, egész generációk nőttek fel a tanácsain. Mi indította a most debütáló Lux-babaprogram létrehozására?
– A helyzet az, hogy megöregedtem, és mivel nem vagyok egy irigy ember, szerettem volna továbbadni mindazt, amit tudok. Annál is inkább, mert én vagyok az egyik magyar anya, mégpedig olyan, akinek a sajátja mellett legalább 509 plusz gyereke van. Hogy még hány született korábban meddő házasságokból, nem tudom pontosan, mert amikor a probléma megoldódott, sokan nem jeleztek vissza. A mór megtette kötelességét, a mór mehet, így van ez rendjén. A szexuálpszichológia mellett mindig foglalkoztam a meddőséggel is, az első  „gyerekem”, akivel kapcsolatot tartok, most lesz 44 éves, a legutolsó pedig néhány hónapos, ma is meglátogatnak az édesanyjával. Azt gondoltam tehát, hogy tovább kellene vinni ezt a fáklyát, ezzel is változtatni a népességfogyatkozás tendenciáján, és csoportos formában átadni mindazt a tapasztalatot, amit ötven év alatt az egyéni terápiák során szereztem. Szeretnénk a hozzánk fordulókat visszajuttatni az áldott állapot élményvilágába, hozzásegíteni, hogy ne csak akarják a gyermeket, de vágyódjanak is rá.

Az akarat ugyanis tudatos jelenség, de a hit, amiről tudjuk, hogy hegyeket mozgat, a remény és az érzelem többre képes, megnyitja a tudattalan kapuját, és ezzel a testi gátakat is feloldja.

– Hogyan férhetünk hozzá a tudattalanhoz?
– Ebben segít a csoportos terápia, az egyéni foglalkozások és az olyan, termékenységet fokozó módszerek és lehetőségek, mint a kognitív viselkedésterápia, a hipnoterápia, a relaxáció. Megmutatjuk, hogyan lehet mindezek segítségével az embernek önmagát befolyásolni, koordinálni, támogatni, gyógyítani, amiben nagyon sokat segít a saját szervezetünk, a zseniálisan és csodálatosan működő természet.

– Miképpen zajlott ez a klinikai gyakorlatban az egyéni terápiában?
– A meddőség súlya többnyire a nőké, még akkor is, ha nem náluk van a probléma. Hajlamosak ugyanis magukra vállalni ennek minden terhét, és úgy gondolni, hogy „biztos velem sincs minden rendben”. Alapos anamnézis, a betegségek, a családi viszonyok megbeszélése után a páciens kifújta magát, és amikor már pszichésen megszilárdult a lába alatt a talaj, látta, hogy nem szakadt le az ég, már tudott beszélni a problémáiról. Nem voltunk elkényeztetve idővel, általában kéthetente egy találkozás fért bele a munkába. Az első, amit meg kellett és meg kell tenni, hogy beállítjuk a ciklust 28 napra. Hogy hogyan? Nagyon egyszerű. Annak idején az orvostovábbképzőből küldtek hozzám olyan 16 éves lányokat, akik nem menstruáltak. Tudták róluk, hogy pszichés okok állnak a háttérben, de nem tudták, mi. A jól bevált módszerhez fordultam, először is kiszámoltuk, hogy mikor kell menstruálniuk.

– Ezt kellett tudatosítaniuk?
– Nem a tudat a lényeg, ez egy hormonális mechanizmus. A napot beírjuk a naptárba, és tudjuk, de a lényeg, hogy el kell hinni. El kell hinni, hogy tudom irányítani magam, hogy ezt is be lehet programozni, mint annyi sok más dolgot különben. A belső óránkat kell megismerni és használni, a harmadik szemünket, mint a keleti kultúrákban.

– Ez elég misztikusan hangzik.
– Nincs benne semmi misztikus, és működik. Magyarul: annak a hite, hogy valami lehetséges, számomra nagyon sokat segít a gátlások feloldásában és az akadályok elhárításában. Nem elég hangsúlyozni például, hogy a szó maga is inger. Ha valaki állandóan azt hallja, hogy az anyaság kockázatos és veszélyes, akkor szorongani kezd az anyaságtól és a szüléstől is, ez érthető. Ezen is szeretnék változtatni, és azt is nagyon szeretném, hogy legyen ennek egy morális színezete, mert nem igaz, hogy a házasság csak egy papír.

Annak, hogy ilyen kevés gyerek születik, egy lehetséges másik oka, hogy sokan a válást szinte előre kalkulálják. Legfeljebb elválunk, aztán a gyerekek mennek ide-oda, pedig egy házastárstól el lehet válni, de egy gyerektől soha.

– Ennek ellenére látott a pályája során úgynevezett reménytelen eseteket, amikor azt kellett tanácsolnia, hogy a felek külön folytassák az életüket?
– Természetesen igen. Volt olyan eset, amikor ez már az első alkalommal kiderült.

– Kérem, meséljen a kezdetekről és a pályája alakulásáról.
– Az én szakmám csodálatos és gyönyörű! Eredetileg gyógyító akartam lenni, szomatikus, de már régen nem érdekel senki vakbele, beleértve a sajátomat is. Ahol én laktam, ott nem volt orvos, csak a szülésznő és nővér Giza mama, aki legfeljebb bekötözte a plezúrjainkat, de orvos és kórház nem. Az apám kereskedő volt, és ez az egy szál bolt volt ott azon a kis bányatelepen, ahol laktunk. Rima-telepnek hívták. „Rima-Murány-Salgótarján Vasmű Részvénytársaság” – ez az egész országot behálózó egykori tröszt neve. Ebben a kis boltban hallottam, hogy az édesanyám egy vevővel valami „rókuskórház” nevű varázslatosnak hangzó dologról beszélgetett. Rögtön elhatároztam, hogy regényt írok róla, csak sajnos akkor még egyáltalán nem tudtam írni.

– Akkor ebből két dolog következik, hogy a családban lényeges szerepe volt a könyveknek, és hogy ön ambiciózus kislány volt, olyan, akinek fontos, hogy létrehozzon valamit.
– A háború végén minket is kipakoltak a lakásunkból, nem az oroszok, hanem a telepi nép, az akkor 300 kötetes könyvtáram veszett oda, amit ma is sajnálok. Azt is tudtam, hová került, de később azt mondták, hogy az apám adta oda... A legnagyobb alkotási mániám sokáig babaházak építése volt cipősdobozból, de mivel sose rajzoltam elő őket, mindig félbemaradtak, egyetlen babaház sem készült el teljesen. De persze az emberben benne van, és mindig piszkálja, hogy valamit tenni kéne. Már pszichológusként dolgoztam a klinikán, amikor Antoni Feri, a SOTE akkori rektora, akivel korábban együtt laktunk az egyetem népi kollégiumában, felkért, hogy írjak könyvet 10 ívben szexuálpszichológiai témában, orvostovábbképzési célzattal. Ez a hetvenes években jelent meg először, és azóta nagyon sokszor. Múltkor egy Kínában élő kolléga keresett meg, hogy lefordítanák kínaira. Feri persze nem tudhatta, hogy én tudok-e írni, mivel még én magam sem tudtam. Az utolsó ilyen íráskísérlet az volt, amikor a „Rókuskórház” regényével bevonultam a babaházba.

– Akkor ez a tudományterület nálunk még nem is nagyon létezett.
– Egyedül Buda Béla írt erről akkoriban, áldassék a neve – sajnos már ő is meghalt –, „A szexualitás modern elmélete” címen, de az egy teljesen elméleti munka volt.

– És Szilágyi Vilmos, ő később foglalkozott a témával?
– Nem, egyidőben voltunk a Vilivel, de ő pedagógus volt. Aztán ő más irányokba ment el.

– Hogyan lesz valakiből szexuálpszchológus Magyarországon a '60-as és '70-es években?
– Nekem eszembe sem jutott volna szex-témával foglalkozni. Hatvankét évig éltem a férjemmel monogám házasságban, ő éppen ma lenne 90 éves. A fene se akart erről írni, de megtalált a probléma, pontosabban ez volt a munkám, és én igyekeztem ennek is megfelelni. Az I. számú Női Klinikán, ahol dolgoztam, rengeteg szexuális természetű probléma merült fel, amire az orvosok nem voltak felkészülve, legalábbis verbális szinten nem. Láttam, hogy erre milyen nagy szükség van, pláne a nőgyógyászatban, ami egy manuális szakma, és igen távol esik a pszichológiától. Viszont a társadalmi tudatban „szentháromságként” élt Freud, a szex és a pszichológia is. Később, mivel egész életemben tanítottam, és cikkeket, glosszákat írtam, hozzám asszociálták a témát.

Korábban az angolkisasszonyoknál nem sokat tanultam erről. Ennek a témának nemcsak hogy nem volt nomenklatúrája, de tabusítva volt. Én se mondtam ki könnyen bizonyos szavakat.

– Ezt külön ki kellett fejleszteni, felvállalni és megteremteni a nyelvezetét?

– Hát, igen. Képzelje el, hogy jön Miska bácsi, ötvenvalahány éves, stramm, erős pasi, csak éppen nem megy a szex. Ez komoly baj, főleg férfiaknál, akiknél ha nincs merevedés, nincs aktus se. Leül, megkérdezem, mi a probléma, és fogalma sincs, hogy mondja el, ráadásul egy nőnek. Nem volt könnyű. És akkor kitaláltam, bár sokan bíráltak ezért, hogy megtanítottam biznyos szavakat: mint például koitusz, orgazmus, erekció, ejakuláció, stb. Lélektanilag ugyanis ezekhez a szavakhoz nem fűződik szubjektív élmény.

Először nagyon nehezen ment, először még nekem is, aki 16 évesen magam sem ismertem bizonyos magyarul mondott szavak jelentését.

– A szexuális gondok és a pszichoszomatikus elakadások mögött mennyire kell a családi mintára gyanakodnunk?
– Totálisan. Hát honnan tanul egy gyerek? És miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek milyenek? Egyébként volt olyan páciensem, aki már az unokája volt az eredeti páciensemnek, és ő már nem félt attól, hogy el kell menni a pszichológushoz, nem gondolta, hogy attól hülye lesz, ha közösen megoldjuk a problémáját.

– Találkozott olyasvalamivel a pályája során, ami igazán meglepte?
– Úriember nem siet, nem fizet és nem csodálkozik, mondták egykor a katonatisztekre. Korábban persze nekem is minden vicc új volt, de mondhatom, hogy  ma már én sem tudok csodálkozni semmin, mert nincs új a nap alatt. Egy kultúrkörben élünk, egy földrajzi tájon, egy vagy legfeljebb két hitre nevelnek bennünket, közös szálak mozgatnak és kötnek össze, minden közös.

– Ilyen hosszú idő alatt biztosan komoly emberismeretre, valamilyen hatodik érzékre tett szert.
– Sőt, engem az arc, a facies gyerekkorom óra kifejezetten érdekel. Aztán a pszichológia megfejtette, hogy ez hogyan is van. Az életünk dolgai az arcunkon is tükröződnek. Az, hogy mit vetítünk ki a világba, a személyiségünk függvénye. Már a szakdolgozatomat is arcokból írtam.

–  Térjünk kicsit vissza a most induló programhoz. Hogyan épül fel és kik dolgoznak benne?
– A program tanítványaimmal közös munkánk eredménye. Pszichológusok és más szakemberek, orvosok, terapeuták, vagyis egy egész mélyen elkötelezett szakmai team dolgozik benne. Azt szeretnénk, hogy a nők, nőiességük beteljesedéseként anyává válhassanak. Egyik régi tanítványom, a Stockholmban élő és dolgozó Dr. Kéri Ibolya klinikai szakpszichológus vállalta fel a program egyik irányítójának feladatát. Ahhoz, hogy tudjuk, mit kell elhinni, azt is tudnunk kell, mi hogyan működik, ezért pszichoedukatív elemeket is alkalmazunk.

– Kiknek ajánlják?
– Mindenkinek, aki ezzel a gonddal küzd. A lényeg, hogy ne akkor keressék fel a pszichológust, ne akkor jöjjenek, amikor már túlvannak három finanszírozott lombikprogramon.

Tessék a legegyszerűbbel kezdeni! Noha persze csak látszólag egyszerű a lelket és pszichét átformálni, mindenkit arra biztatok, hogy kezdjék itt!

– A lánya is részt vesz ebben a munkában?
– Nem, a lányom angoltanár, életem legjobb és legfőbb műve. Ma már hétszeres, csodálatos nagymama – nagyon büszke vagyok rá! Az első meddőségi kezelésből született gyerekem 1970. október 15-én született, ugyanazon a napon, amikor az utolsó dédunokám. Ez nagyon szép! Én imádom a kerek dolgokat, és ahhoz is van képességem, hogy a ládában meglássam a báránykát.

További információ és jelentkezés: https://gyerebaba.hu/