Női munkavállalás: anyagi szükséglet vagy önmegvalósítás?
Melyek a legfontosabb „nőügyek”, a mindennapokat érintő legégetőbb női problémák a magyar lakosság szerint? 2017 őszén ezzel kapcsolatban végzett kutatást a Friedrich-Ebert-Stiftung (FES) budapesti képviselete a Závecz Research kutatóintézet közreműködésével. Kiderült: a magyar nők konzervatívabban gondolkodnak női és férfi szerepekről, saját hivatásukról és feladataikról, mint ahogy azt a baloldali és liberális női aktivisták gondolják. Az eredményeket összefoglaló, magas színvonalú kötetet Kováts Eszter, a FES Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép Európában című programjának vezetője és Gregor Anikó szociológus, az ELTE egyetemi adjunktusa szerkesztette.
A kutatás hátteréről
A kutatás két részből állt: először hat, fókuszcsoportos interjút vettek fel, majd e beszélgetések alapján országos, ezer fős reprezentatív kérdőíves felmérést végeztek.
A kérdőív az interjúkon markánsan felbukkanó, nőket érintő ügyeken alapult annak érdekében, hogy kiderüljön, mennyire elterjedtek az összesen 48 nővel történt beszélgetésekben felmerülő problémák és milyen azok társadalmi megítélése. Így a kvalitatív és kvantitatív kutatási módszerek kölcsönösen kiegészítették egymást.
A fókuszcsoport részvevőinek egyharmada budapesti, kétharmada vidéki (Dombóvár, Pápa, Szolnok, Miskolc és környékbeli települések), célzottan alacsonyabb iskolai végzettségű és alacsonyabb társadalmi státuszú, 25 és 70 év közötti nők voltak. Őket ugyanis hagyományos adatfelvételi módszerekkel nehezebb elérni, ezért problémáik kevésbé ismertek. A nők 48-as létszáma nem tűnik túl magasnak, azonban a társadalmi diskurzusok szempontjából reprezentatívnak számítanak. Az 1000 fős kérdőíves kutatásban a teljes felnőtt magyar társadalomról, nőkről és férfiakról is képet kaptak a kutatók.
A kötet szerzői szerint a kutatás egyik legszembetűnőbb eredménye, hogy a legfontosabbnak tekintett problémák jellemzően nem női és nem ideológiai vagy szellemi (mint például női-férfi egyenjogúság, oktatás, testi-lelki egészség), hanem anyagi jellegűek: a megélhetéssel, valamint a munka és a családdal kapcsolatos feladatok együttes ellátásának nehézségeivel kapcsolatosak.
Ezek alapján megállapították: nem elégséges a családon belüli női és férfi viszonyok egyenlősítésével feloldani a fizetett munka, az alulfizetett (ápolási díj) vagy fizetés nélkül (láthatatlan munka) végzett gondoskodás közötti feszültséget. Azaz: a magyar nők mindennapi problémái nem oldhatók meg kizárólag a családon belüli munkamegosztás átszervezésével. Kevésbé tudományosan fogalmazva: a magyar nők számára nem elég, ha a férjük időnként elmosogat vagy pelenkát cserél „helyettük”.
Továbbá a szerzők megfogalmazták, hogy át kellene gondolni, vajon a munkavállalás valóban a női emancipáció terepe-e. Hiszen, bár szerintük a nők elemi érdeke az anyagi függetlenség, a kutatásból kiderült: a jelenlegi munkaerő-piaci helyzetben a legtöbb nőnek a munka világa – ha egyáltalán eljut oda – nem az önmegvalósítás, hanem csak a megélhetés biztosításának terepe.
Kiderült az is, hogy a munkahely és az otthoni feladatok együttes súlyát a résztvevők nem az emancipáció akadályaként, hanem igazságtalanságként élik meg. Azaz: a magyar nők és férfiak szeretnének többet a családjukkal lenni, amit a munkájuk miatt nem tehetnek meg, de ezért nem a másikat hibáztatják.
A fókuszcsoportos beszélgetések fő üzenetei
A beszélgetések résztvevői – bár mind nők voltak! – a problémáikat jellemzően nem női problémának látták, hiszen ezek elsősorban materiális-megélhetési jellegűek, viszont a szerzők szerint számos általuk említett probléma hátterében a nemek közötti egyenlőtlen viszonyok állnak, és az, hogy a hazai foglalkoztatás- és szociálpolitika nem figyel a nők férfiaktól eltérő élethelyzetére, míg a sokkal aktívabb családpolitika is elsősorban csak anyaként tekint rájuk. Ezt támasztja alá az is, hogy mindegyik fókuszcsoportban előkerültek olyan problémák, amelyekkel jellemzően nők szembesülnek: idősgondozás, munkáltatók rugalmatlansága a családos munkavállalók felé, időhiány, nemek közötti bérkülönbség, egyedülálló anyák nehéz helyzete.
A fókuszcsoportos beszélgetések során kiderült: a munka világa az egyik legproblémásabb terület, ahol a nők a legtöbb nehézséget, minden életszakaszban hátrányos megkülönböztetést tapasztalnak. A munkahelyi körülményeket mindenhol erős szavakkal írták le – kiszipolyozás, kizsákmányolás, rabszolgaság –, nagyon sokan kiemelték, hogy kisgyermekes anyaként nagyon nehéz újra elhelyezkedniük, vagy ha sikerül, akkor számos nehézséggel kell megküzdeniük a munkahelyük megtartásáért. A nemek közötti bérkülönbség igazságtalansága is gyakran került említésre.
„Ha már szültél, az is hátrány, mert a kicsi gyermek beteg lesz, nem kellesz; ha szülés előtt vagy, azért nem kellesz” (Szolnok, 25-45 évesek)
„Egy férfi főnök nem tisztel, ha ő csinálja a beosztást, nem fogja az ünnepeket nézni, és nem érdekli a gyerek betegsége, mert az ő családjában nem ő marad otthon, és azt sem tudja, mi az, hogy lázgörcs.” (Budapest, 25-45 évesek)
A beszélgetésekben hangsúlyosan került elő a családtagokról való gondoskodás kérdése is.
Jól működő szociális ellátórendszer, valamint a megfelelő és megfizethető szakmai segítség hiányában legtöbbször a családon belül kell megoldani a fogyatékosok, betegek, idősek gondozását. Ezzel a feladattal a nők teljesen magukra maradtak egészséges családtagjaik ellátása mellett, miközben fizetett munkát is kellene végezniük.
A gondoskodási feladatok hatalmas feszültségforrást jelentenek a munkavállalás vonatkozásában is. A megkérdezettek a munka és magánélet összeegyeztetését nem időgazdálkodási kihívásként élik meg, hanem összeegyeztethetetlen ellentétként. A munkáltató is ellenérdekelt, hiszen a gondoskodási feladattal rendelkezők nem „ideális munkavállalók”, hiszen kevésbé tudnak rugalmasan rendelkezésre állni és az elvárások szerint dolgozni.
„Ha valami problémád van, esetleg fogyatékos vagy tartós beteg, akkor eláshatod magad, mert senki nem segít.” (Miskolc, 25-45 évesek)
„Ha megöregszik a szülő, és dolgozunk egy állásban, dolgozunk lassan két állásban, hogy a szülőknek is majdnem hogy támogatást kellene nyújtani, amit sajnos nem tudunk megint, mert a munkahely miatt nem tudjuk. Anyagilag sem tudjuk úgy segíteni őket, ha épp kisnyugdíjasok, mert mi is éppen elérjük azt a minimumot, amiből hónapról hónapra meg tudunk élni.” (Pápa, 45-70 évesek)
A kérdőíves kutatás eredményei
A kérdőíves kutatás eredményei összecsengenek a fókuszcsoportos beszélgetések fő üzeneteivel: a magyar társadalom tagjai leginkább a megélhetéssel, a munkahellyel vagy annak hiányával kapcsolatos problémákkal, valamint a munka és a gondoskodás közötti feszültséggel küzdenek, és kevésbé tartják hangsúlyosnak az egyéb, szellemi (oktatás, egészségügy) vagy a hazai nőjogi civil szervezetek által felkarolt témákat (diszkrimináció, zaklatás, szülés, fogamzásgátlás).
A válaszadók legfontosabb problémái: a megélhetés (alacsony fizetések, hitelek, anyagiakkal összefüggő szegénység: 38%), munkanélküliség (munkahely hiánya és a munkanélküliséggel összefüggő stressz: 15%), oktatás (8%), testi-lelki egészség (3%), a jövőbeli perspektíva hiánya (3%), a biztonság/terror (2%), az elvándorlás és munkaerőhiány (2%), valamint a „női” problémák (2%!).
A válaszadók legfontosabb női problémái: megélhetés, anyagiak (14%), munka-magánélet, kettős teher (11%), munkahely/munkanélküliség (10%), diszkrimináció, megbecsültség hiánya (9%), GYES/GYED utáni munka (8%), bántalmazás, erőszak, zaklatás (5%), házimunka (4%), család (3%), nyugdíjak (3%), gyerekes nők (3%), magány (3%), egészségügy (2%), kevés bölcsőde/óvoda (2%).
A megnevezett problémák súlyossága szerinti csoportosítás alapján az öt „legkomolyabb” probléma: egyedülálló szülőként nehéz helytállni; részmunkaidős bérből nehezebb megélni; tartósan beteg kisgyerek ápolása jellemzően az anya feladata; egy gyerek felnevelése tetemes anyagi kiadásokkal jár; a munkáltatók nem veszik figyelembe, hogy a gyerekkel járó feladatokat inkább a nők végzik.
Az öt „legkevésbé komoly” probléma: a nőket jobban fenyegeti az elszegényedés veszélye; gyakran éri őket párkapcsolaton belüli erőszak; gyakran éri őket szexuális zaklatás; kevés beleszólásuk van abba, hogy milyen módon szüljék meg gyereküket; a fogamzásgátló eszközökhöz nehéz hozzáférni.
A kutatásból kiderült az is, hogy lényegesen nagyobb elvárással fordulnak a válaszadók az állami szolgáltatások felé, mint amennyire szerintük az jelenleg segítséget nyújt nekik, különösen az idősgondozás esetében. Ebben az összefüggésben megjelenik a magánszolgáltatók bevonásának gondolata, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a fizetős és ezért csak szűk réteg számára elérhető szolgáltatások elterjedtsége eltörpül a – főként női – családtagok szerepvállalásához képest. A GYES/GYED-et követő munkanélküliség, a párkapcsolaton belüli erőszak esetében a válaszadók egyértelműen az államtól várnának segítséget, de ennek hiányában ezen a területen is a – főként női – családtagokra esik a megoldás terhe. A tartós beteg gyerek nevelését és az egyedülálló szülőként történő gyereknevelést is elsősorban a női feladatkörök közé sorolják, és nem is nagyon szorgalmazzák az állami szereplők vagy más családtagok szerepvállalását, segítségnyújtását. Ez összhangban áll azzal a fókuszcsoportokban tapasztalt visszajelzéssel: a részvevő nők úgy élik meg, hogy problémáikkal egyedül maradtak, nem számíthatnak ebben másra, csak magukra, esetleg legközelebbi családtagjaikra.
Javaslatok
A tanulmány végén a szerzők számos megoldási javaslatot vázoltak fel, mint például:
A női civil mozgalmaknak a szimbolikus ügyek mellett a materiális témákat is (jobban) napirendre kellene tűzniük. Nincs kereslet a „nemek harca” szembeállításra, ezért célszerűbb lenne a nők élet- és munkakörülményeinek a javítását állítani az előtérbe. Szorosabb együttműködés kellene olyan mozgalmakkal, akik ezekkel az ügyekkel foglalkoznak, mint például szakszervezetek, fogyatékos gyermeket nevelő és/vagy gyereküket egyedül nevelő anyák szervezetei, nőközpontú szülészeti ellátásért küzdők, ápolónők, bölcsődei gondozók.
A gondoskodás nem magánügy, hanem társadalmilag fontos érték, ezért politikai ügyként kellene kezelni, amihez a gyakorlatban a gondoskodó szakmák megbecsülésére és anyagi elismerésére lenne szükség. A gondoskodásnak nem adottak a rendszerszintű feltételei, így nem oldható meg pusztán a családon belüli munkamegosztás átstrukturálásával, ezen a területen sem elég tehát csak a női-férfi egyenlőségi törekvésekre fókuszálni.
Érdemes kilépni abból a szempontrendszerből, amely a női munkavállalást egyedüli emancipációs útként, míg a hároméves GYES alatti otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javítására, az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás változtatására, és a tíz éve változatlanul alacsony összegű GYES és a családi pótlék emelésére lenne szükség.
Érdemes külön figyelni a kettős teher alatt álló 40–50 évesekre (akik gyakran még kisgyermeket nevelnek, ugyanakkor idős szülőket gondoznak a fizetős munka mellett), valamint nyugdíj előtt álló, 50–59 éves női korosztályra (instabil munkaerő-piaci helyzetben élnek, gyakran idősebb családtagokat gondozva).
A kutatás nem igazolta vissza azt az elterjedt nézetet, miszerint „a magyar nép paternalista”. Sokkal inkább a kisközösségekben hisznek és látnak értéket, ami tekinthető az állammal szembeni bizalmatlanság tünetének is, de tekinthető a közösségi cselekvés, a civil szervezetektől független önszerveződés reménykeltő alapjának is. A kisközösségi szinttől nem várható el a rendszerszintű problémák megoldása, de lehetőség a társadalom szövetének újraszövésére, egy hosszú távú, alulról építkező aktivizmusra, ami a következő évek egyik kulcsfeladata.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>