Columbo sem tökéletes

Időről időre felbukkan, majd el is tűnik a sajtóból a népességfogyás témája, noha ez ma a legfontosabb kérdés. Ha ugyanis kihalunk, akkor édesmindegy mennyit fogunk adózni, mekkora lesz a GDP vagy a nyugdíjak vásárlóértéke, ki lesz a Jegybank elnöke és hány százalékot kap a Fidesz.

Látva az aggasztó számadatokat, a többség gyakorlatilag le is mondott magunkról, mondván, ilyen tendencia mellett előbb hét, aztán ötmilliónyian leszünk, végül szép lassan elfogyunk, és ez már visszafordíthatatlan. Sokféle megoldási javaslat született már, legtöbbször az anyagiak oldaláról vizsgálva, ami zsákutca, hiszen köztudomásúan a szegényebb népeknél és családoknál általános a sok gyerek, a gazdagoknál éppenséggel nem jellemző, s a történelem során, a mainál lényegesen mostohább körülmények között sem következett be ilyen visszaesés. A dolog egyébként sem reménytelen; egy 4-5 gyerekes családmodell mellett pár évtized alatt visszafordítható a folyamat. Ami pedig ehhez szükséges, az elsősorban a közbeszéd, a divat megváltoztatása. Ha az országot áthatná az a hangulat, miszerint a sok gyerek a trendi (és valóban trendivé válna), akkor néhány polgárpukkasztó örök anarchistán kívül mindenki eszerint szervezné az életét. (Aki szerint nem lehet „divatba hozni” a gyerekszülést, az gondoljon arra, mennyivel nagyobb öröm, mennyivel szebb és értelmesebb egy gyerek, mint egy tetoválás, mégis ez utóbbi néhány év alatt szinte elvárás lett.)

A kedvcsinálás és propaganda elsősorban a véleményvezérek, a média, a művészetek feladata, csak kisebb részben a politikáé, már csak azért is, mert a kormányzati ösztönzés sokszor dacot vált ki a magyar emberből. Vigyázni kell, nehogy gátlásokat okozzunk a túlzott agitációval. Sokszor visszájára fordul a jó szándék, amikor tökéletes családokat mutatunk be, ahol minden klappol, a gyerekek szófogadóak, jó tanulók, sportolnak, zenélnek, nem néznek tévét, nem facebookoznak és átadják az ülőhelyet a buszon. Ilyenkor a honpolgár arra gondol: na, ennek én sosem tudok megfelelni, szüljenek gyereket a tökéletesek.

Nos, egy rövid illusztrációval szeretnék muníciót adni azoknak, akik bár nem hibátlanok, mégis belevágnának a nagycsalád-projektbe. Nálunk négy gyermek van odahaza, s alapvetően működik a rendszer. Az utóbbi hetekben azonban úgy alakult, hogy a feleségem délutáni nyelvtanfolyamon oktat, így esténként rám marad a háztartás. Ez nem teljesen reménytelen, hiszen minimális főzőtudás mellett például szoktam mosogatni és sok egyéb dolgot is, ami most hirtelen nem jut eszembe. Mégis, mire az asszony hazatér, valahogy minden kaotikussá válik. A kicsi még nincs pizsamában, a földön mindenütt játékok és ruhadarabok, a táska nincs bepakolva, az asztalon félig rágott kenyér és kiborult tea. Kétségbeejtő. Pedig nem halnak éhen mellettem az utódaim, a hűtőből ezt-azt eléjük teszek; amikor a legkisebb összevizezte a ruháját, sikerült is (a bátyja segítségével) átöltöztetni, sőt néha fürdenek is (ezt már maguk intézik). Házi feladatot is csinálnak, mivel erős bennük a kötelességtudat, én pedig félóránként megkérdezem: „Kész van a lecke?” Összességében nem fogytak le, nem ette meg őket a kosz, nem lett rosszabb a bizonyítványuk és egymást sem ölték meg.

Éppen ebben a kritikus idősávban ismétli ezredszer valamelyik tévécsatorna a Columbo sorozatot, amelynek főhőse Peter Falk, akinek az egyik szeme üvegből van. Vajon kinek jutna eszébe ekkora hátránnyal, hogy filmszínésznek álljon? Ugye, mi sem javasolnánk neki? Ő viszont belevágott és világhírű lett. Nekünk nem is kell a világhírt megcélozni, elegendő csak a gyermekvállalásban rugalmasabbnak lenni. A többi jön magától.