„Mindenki másképp csinálja”

A komplex műveletsor lépései a következők: annak érzékelése, hogy a szemetesvödör megtelt, a szemeteszsák összekötése, levitele a kukába (lebutított verzióban kirakása az ajtó elé), a szekrényből új szemeteszsák kivétele, ennek belehelyezése a szemetesbe, végül a vödör lecsukása. Sokat bosszankodtam amiatt, hogy mindezt általában csak én csinálom végig, de ha azt nézem, hogy a szelektív munkavégzés milyen szépen kirajzolja családom karaktereit, némi kárpótlást érzek. (Pláne, hogy ebből most megvan a cikksorozat következő darabja.)

A kihívások embere

Kisfiam kapcsolata a szemetessel hangulatfüggő. Alapesetben kívül esik érdeklődési körén, hiszen elsősorban a hűtő és a spájz monitoringja jellemzi konyhai tevékenységét. Számára a nehezen körülhatárolható fogalmak közé tartozik a szemét és nem szemét. Így aztán az üres tejes dobozt többnyire a hűtőben, a használt papír zsebkendőt a gatyazsebben, az almacsutkát az íróasztalán, a tegnapelőtti szendvicset a táskájában tartja. Ha figyelme néha mégis a szemetes felé fordul, annak az az oka, hogy valamiféle kihívást rejt számára. Például hogyan lehet a púpozott vödör tetejére még odailleszteni a tányérból kiborított szotyolahéjakat, hogy az csak akkor boruljon százfelé, amikor össze akarjuk zárni a zacskót? Vagy hogyan lehet férfias erővel úgy belegyömöszölni a szemetet a vödörbe, hogy garantáltan kiszakadjon a zacskó, amikor valaki ki akarja húzni a szemetesből?

Az ideiglenes megoldások híve

Férjem szinte mindig azonnal érzékeli a rendkívüli állapotot, amikor már nem fér több a vödörbe, ilyenkor azonban megfutamodva a többlépcsős megoldás elől elővesz egy nejlonszatyrot, és a spájz kilincsre akasztva ideiglenes szemeteszsákot hoz létre. Néha eljátszom a gondolattal, ha időközben valaki nem ürítené ki a szemetest, vajon hány ilyen felaggatott zacskó lenne a konyha kilincsein, szekrény- és tűzhelygombjain? Ha kávézaccot szeretne a szemetesbe helyezni, és úgy ítéli meg (sajnos csupán az esetek 50 százalékában helytállóan), hogy fennáll a veszély, hogy a gonosz kávészemcsék a nejlon és a vödör, vagy a vödör és a fal közé eshetnek, frappáns megoldásként elővesz egy tiszta tányért, és beleüríti a szűrőt.

Az elméleti szakértő

Nagyobbik lányom teljes mértékben tisztában van a feladat elméleti alapjaival, nem is mulasztja el észrevételezni, ha valaki nem tökéletesen jár el az ügyben, de szemtanúk még nem igazolták, hogy köze lett volna valamelyik szemeteszsák-csere akcióhoz. Kapcsolata e tárggyal oly mértékben plátói, hogy amikor a saját szobai szemetesét kiüríti, külön zacskóba teszi, és úgy helyezi (az ő szempontjából végső) nyughelyére, az ajtó elé.

Elveszve a részletekben

Kisebbik lányom igen alaposan végzi el a részfeladatokat, de emiatt többnyire nem ér a műveletsor végére. Rendszerint elfelejt új zsákot tenni a szemetesbe, amit persze a többi családtag nagyvonalúan elnéz, azaz simán beledobja a csupasz vödörbe a rohadásnak indult paradicsomot és rágógumit.

Az elemző

Otthoni életemnek kissé profán keretet ad e megtisztelő feladat elvégzése. Reggel rendszerint a teli zsákkal hagyom el a lakást (van zsákomban minden jó) és hazaérkezve hozzáláthatok a túlcsorduló szemetes és környéke nevű probléma megoldásának. Eközben anélkül, hogy különösebben guberálnék a nem túl vonzó leletanyagban, rögtön komplex képet kapok családom aznapi testi-lelki állapotáról. Egy fizikadolgozat cafatjai (meg kell néznem az elektronikus naplót), csokipapírok arzenálja (nyilván hozzá sem nyúltak a zöldborsófőzelékhez), a kristályváza szilánkjai (valamelyik lány virágot kapott, love story kezdete), kiürült samponos flakon (ha hajat szeretnék mosni, le kell mennem vásárolni).