Más-kép 3.: Oresztész és a lelkiismeret

De hogyan vélekedtek minderről az ókori görögök? Aki azt hiszi, az ókori népek sokistenhite csak korlátolt ismereteikből, s emiatt a természeti erők megszemélyesítésének belső kényszeréből eredt, nem látja a fától az erdőt. Az ókori görögök talán kevesebbet tudtak nálunk a biomechanikáról vagy az atomfizikáról, ám az emberi pszichéről szinte bizonyosan legalább annyit, mint a modern tudomány. Ám tudásukat nem tan- és kézikönyvekben, rendelők és pszichológus-kanapék steril, avagy meghittnek szánt világában, szakkönyvtárak és impakt faktoros lapok egzakt imázsú tudományának formájában hagyták ránk, hanem szóbeli, majd írásban is fennmaradt, variálódó mítoszokban.

Oresztész viselkedésének és származásának összefüggése maga is évtizedekre elegendő tápot adhatna a családállításnak és egy tucat terapeutának. E cikk keretei között le is mondunk a teljes történet leírásáról, az eddigiekben elemzett belső, pszichés történések felszínre hozatalától. A történet tanulságait igyekszünk ehelyett az objektív igazság, igazságszolgáltatás, de mindenekelőtt a szubjektív igazságokat felülmúló szeretet és megbocsátás szemszögéből figyelembe venni.

A mai eposzok, pl. a játékfilmek tele vannak látszólagos paradoxokkal: korrupt zsaruk és becsületes bűnözők, a lelkileg hiperérzékeny bérgyilkos figurája, a tiszta szerelemnek (sokadszor) engedelmeskedő házasságtörők. Nyüzsög a képernyő az értelmi és érzelmi intelligenciájukat összehangolni nem tudó gonosz zseniktől, véreskezű bosszúálló hősöktől, akik mindenkit le tudnak győzni, csak saját érzelmeiket nem. Talán a legmeghökkentőbb az lenne, ha valaki egy becsületes politikusról, szabálytisztelő nyomozóról vagy veszteségébe belenyugvó családapáról forgatna filmet… A pozitív oldalon érthető az empátia, a belső iránytű megmutatása a filmművészeten keresztül. A játékfilm fő fegyvere a váratlan fordulat, s az egyértelmű helyzet visszafordítása, majd újrafordítása.

Agamemnón és Oresztész története mintapéldája lehet az ellentétekbe átcsapó szubjektív igazságnak.

Rekonstruáljuk hát némileg egyszerűsítve és pontokba szedve, az Iliász és a többi mítosz, valamint a görög drámák alapján:

1. Párisz trójai királyfi Menelaosz spártai király távollétében elrabolja annak hites feleségét és kincstárát.

2. A sértett uralkodó és férj a testvéréhez, Agamemnónhoz fordul jogorvoslatért, aki Mükéné (Argosz?) királya.

3. Agamemnón – régi esküjükre való hivatkozással – szövetségbe tömöríti a vonakodó görög törzseket, még a legnagyobb hőst, Akhilleuszt is maga mellé állítja becsvágyánál fogva. Ám egy nevetséges incidens miatt a vadász-főistennő, Artemisz megállítja a szelet a Trója alá induló hajóhad előtt, nem tudnak kifutni a tengerre, ezért a bizonytalan és kockázatos vállalkozásért amúgy sem lelkes királyi szövetségesek szétszélednének.

4. Jóslat alapján Agamemnónnak – bár szíve hasad belé – fel kell áldoznia legkedvesebb leányát, Iphigeneiát, aki lelki nagyságában önként is hozzájárul a megváltoztathatatlanhoz, és felmenti édesapját.

5. Nem így Klütaimnésztra, Agamemnón hitvese, akinek ellenállását férje csellel előzi meg, s aki emiatt bosszút esküszik.

[Itt jön a trójai háború és az Odüsszeia „kisebb” inzertje.]

6. Több mint tíz év telik el, a legtöbb görög királyról már lemondott felesége, a kevés kivétel közé tartozik Odüsszeusz Pénelopéja.

7. Klütaimnésztra Agamemnón örököseként zsarnoki uralmat gyakorol szeretőjével, a silány jellemű Aigiszthosszal.

8. Ám a halottnak hitt férj dicsősége csúcsán tér haza, ezért a gyors felfogású feleség és szeretője titokban szinte azon nyomban meggyilkolják. Az igazságot csak a király másik lánya, Élektra meri képviselni.

9. Álruhában hazatér Élektra fivére, Oresztész, s helyreállítja az igazságot: megöli a gonosz feleséget (vagyis saját anyját) és a haszonleső szeretőt.

10. Az Erinnüszök (a rómaiaknál Fúriák), a bosszúállás istennői üldözőbe veszik Oresztészt, hogy az isteni rendnek megfelelően megőrjítsék, elpusztítsák.

A 10. pont a mai filmes logika szerint merőben más lenne: a 9-kel elértük a katarzis, majdnem happy endet: a hős furfangosan bosszút állt, a gonoszok elnyerték büntetésüket. Kicsit értetlenkedve állunk a görögök 10. pontja előtt: ó, milyen bigottak és szögletesek, miért nem értik, hogy bizonyos kontextusban az anyagyilkosság helyénvaló tett! Nem, a görögök és rómaiak nem nagyon értik; elvhűségükben – amitől a gyakorlat persze sokszor messze állt – a szülőgyilkosságot a legnagyobb bűnnek tekintették. A római jog szerint például az apját megölő gonosztevőt egy zsákba varrták egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal együtt, majd a tengerbe vagy folyóba vetették.

Az Athénban Oresztész ügyét tárgyaló bíróság végül nem tud döntést hozni, a döntő szó a bölcsesség istennőjéé, Pallasz Athénéé. Ő felmenti Oresztészt, ám az Erinnüszok tovább üldözik. Apollón (a legracionálisabb gondolkodású isten) is testvére, Athéné mellé áll, végül a bosszú istennői belátják tévedésüket, s ettől kezdve Eumeniszeknek (jóindulatúaknak) neveztetnek. A tanítás egyértelmű: az egyéni igazságok gyakran ütköznek egymással, a bosszú bosszúért kiállt – ezt az ördögi kört csak a szeretet (és ezzel járó megbocsátás) tudja megtörni. Ez „embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.”

William-Adolphe Bouguereau (1825–1905) francia festő Oresztész üldözése c. képét 1861-ben kezdte, amely évből ránk maradt egy erősen eltérő vázlat. A fenti remekmű egy évvel később született, a festő 37 éves volt ekkor. A festmény képlete első pillantásra egyszerű: az anyagyilkos argoszi királyfit a lelkiismeret görögök által „megtestesített” istennői, az Erinnüszok hajszolják – a festmény elővételezése szerint valószínűleg –  a halálba. (A képpel kapcsolatban több érdekes kettőség is felmerül. A festőt, Bouguereaut ma az akadémisták közé soroljuk, bár stílusában egészen közel áll a preraffaelitákhoz, akik viszont angolok voltak. Oresztész, Agamemnón király fia, a történelmi hagyomány szerint Mükéné, a görög drámák szerint viszont Argosz királya volt.) Ám a történet vége egyértelmű: Oresztészt felmentette az emberi és isteni bíróság, s Bolen kortárs jungiánus pszichoanalitikus szerint ez az aktus afféle történelmi precedensper: Pallasz Athéné és Apollón az igazság egyértelműségének győzelmét hozta el az addig ellentétes értékek között sodródó emberiségnek. Az igazság legmagasabb foka pedig a szeretet, ahogy XVI. Benedek pápa megfogalmazta: Caritas in veritate (szeretet az ighazságban).